Huszárkalandok a török hódoltság korában

A legmerészebb huszárkalandok akkor estek meg, amikor a huszárság hadirendje, fegyvere és viselete még magyar volt, amikor huszáraink hitvány puska helyett - more Hungarorum - lovaghoz illő kopját viseltek, és az ellenséget nem nyomorult golyóval, hanem férfierővel s vitézi rátermettséggel terítették le! Azt akarjuk nehéz panaszképpen hírré tennünk, hogy a huszárságnak ezen legdicsőbb s nemzeti szempontból legtanulságosabb koráról vajmi keveset tudunk. A molyette régi könyvek és írások a huszárokat ugyan váltig emlegetik; róluk olyan dolgot is írnak, amin minden magyar szívet és lelket veszen, de magáról a huszárság életéről vagy ősi hadrendjéről szót sem ejtenek.

A XVI. században a huszár (vagyis amint maguk nevezték magukat, a lovag) mind nemes volt. Jobbágyok is szolgáltak ugyan a huszárságban, de ezeket lovászoknak hívták. A lovászból csak akkor lett huszár, ha főlegénnyé léptették elő. Ez pedig együtt járt a nemesség adományozásával.

A huszárság, vagyis a könnyűháti lovasság, a magyar nemesség törzsökös intézménye, hadiéletének tükre és állandó iskolája. Ide vitte be jobb lelkét, szellemét és tehetségét; ezzel állított magának eltörölhetetlen emléket, amilyennel egyetlen nép nemessége sem dicsekedhetik.

Kutatásaink közben négy régi huszárregulamentumot sikerült találnunk. Az első és legrégibb a gráci levéltárban őriztetik, a másik Zayugrócon van, a harmadik a volt közös pénzügyi levéltárban, a negyedik (Báthory Istváné) a bécsi állami levéltárban található.

E huszár-artikulusok mindjárt az első pontban megmondják, hogy a hadnak fejedelme és előtte járója vagy mind, vagy legalább túlnyomórészben jó lovakon való nemeseket fogadjon! Csak aki teljes szerrel jelenik meg - mondja a huszártörvény -, a zászló mellé csak az állhat. Teljes szerrel az jött, aki huszáringben (azaz mellvértben), sisakkal, pajzzsal, karddal, kopjával és buzogánnyal vagy fokossal állt a hadba. Már maga ez a költséges fölszerelés is elég ok volt arra, hogy a huszárságtól a szegény jobbágyságot távoltartsa. Abban az időben ugyanis minden vitéznek magának kellett a fölszereléséről gondoskodnia. A huszártörvény szerint a nemesek, ha szolgálatba álltak, hűségesküt sem a királynak, sem másnak nem tettek. A magyar nemes eskü nélkül is híven szolgálta hazáját. A nem-nemeseknek azonban "gyökeres és megrögzött esküt" kellett adniok, hogy kapitányaiknak (s nem a császárnak) híven szolgálnak. Hogy a nemesség a huszárságban mennyire fölös számmal volt, azaz hogy a huszártörvényt mennyire megtartották, arra nézve elég lesz egy példával szolgálnunk. Az 1543. évben Werbőczy Imre nyolcszáz huszárral védte a dunántúli megyéket. Maguk a Werbőczy-féle huszárok írják, hogy mind a nyolcszázan magyar nemesek, s urok minden jószágát zálogba vetette, csakhogy huszárainak fizetést adhasson!

A huszárok régi szokás szerint kapitányukat, vagyis az előttük járót maguk választották. A legénység közt altisztek nem voltak, hanem igenis főlegények és lovászok. A főlegény öt-hat, vagy esetleg több lóval szolgált. Aki legalább hat lóval szolgált, az fegyverhordót, vagyis gyermekinast, és egy fölöskezes lovat is tarthatott. Mustrák és fizetések alkalmával a tiszteknek és főlegényeknek kopjáját, pajzsát és sisakját a fegyverhordó vitte. A lovászok is, meg a fegyverhordók is jó lovakon jártak, s ugyanolyan fegyvereket viseltek, mint maguk a huszárok. Ezek a lovászok és fegyverhordó ifjak voltak a huszárújoncok, kiket többnyire az állandóan szolgáló, vagyis a jargalásra szerződött vén huszárok oktattak. A huszárok között voltak hópénzes, kántoros és jargaló szolgák, azaz havi, negyedévi és évi szolgálatra szerződött vitézek.

A huszárság nemesi intézmény lévén, a különbség közte és a gyalogság között igen nagy volt. Ha egy pillantást vetünk az egykori magyar végházak életére, azonnal meglátjuk, hogy a huszárok a gyalogokkal szemben valóságos urak voltak. Már a nevük is úgy hangzott, hogy vitézlő uraink; a tiszteket meg rendesen főuraimnak hívták. A végházakban a huszároknak semmi munkát nem kellett mívelniök. A szegény gyalogok, akiknek "hátukon a házuk; a dárdájuk, puskájuk és tarisznyájuk, az összes vagyonuk", ástak és dolgoztak; éjjel ők virrasztottak, mindannyian a vártán háltak; télen, mikor a vár árkai befagytak, a vár alját nekik kellett jegezniök a jegelő fejszékkel (azaz a jeget törniök). A huszár az ilyen munkával mit sem törődött. Éjjel aludt, mint a tej, s nappal körülnézett a szép mezőkön, vajon nincs-e a töröknek valami errefelé mozdulása? De ha támadásra, kardra került a dolog, akkor már a huszárnak jutott a munka java. Ha a török a végházat meglepte, vagy nagyobb erővel körülfogta, bajba legelőször a huszárok kerültek; amíg ugyanis a végházak rendtartása szerint a gyalogok mindig a belső várban voltak, addig a huszároknak lovaikkal együtt a külső palánk mögött kellett tartózkodniuk. A támadás tehát, és a még ennél is veszedelmesebb tűzvész legelőször is a fapalánk mögött levő jó huszárokat fenyegette. A kirohanások, a száguldások, mezei munkák, portyázások meg már oly dolgok voltak, amik huszárok nélkül meg nem eshettek. A veszedelmes időkben sokszor napokig kellett nyeregben ülniök s forró nyári napokon mérföldeket és mérföldeket vágtatniuk. Bár rendkívül kitartó s jól futó lovaik voltak, akárhányszor megesett, hogy mire a török nyomába értek, lovaik elhullottak, s az elkeseredett huszárok dühükben a már addig szerzett török fejeket verték a földhöz! De hát hiába! Halott lovon vagy megtikkadt paripán törököt űzni nem lehetett.

De hála a sorsnak, a török a magyarnál nem volt mindig gyorsabb, s a mi huszáraink Istennek kegyelméből igen gyakran hasznos nyereségre jutának. Hogy ez állításban senki kétes ne legyen, elmondunk egyet-mást a győri huszárokról, akikről eleink megírták, hogy örökösen kimenő szándékuk volt, örökösen tar fejek után jártak, és a bosszút a törökön akkor is megálltak, amikor tettükkel a frigytörés bűnébe estek.

Jó emberséggel írhatjuk, hogy a győri huszárok életükkel mindenha derekasan sáfárkodtak. Az egykorú levéltári emlékek nemegyszer tükörpéldául emlegetik őket, mint akik a pogány törökkel legjobban jártatják az ebek táncát. Szín népnek, jó nemzetnek mondják őket, akik üdvösségük után mindeneknél följebb vitézi tisztességüket szeretik. A tizenhatodik század derekán, amikor a mieink azt tartották, hogy ezer lovon való huszár hatezer törökkel fölér, a győriek vakmerő kalandjaikkal és fényes sikereikkel olyan nevet szereztek, hogy jöttük hírére a török véghelyeken "az asszonyok és a vének két kezet kulcsolva sírtak és ríttak"! Amikor I. Lipót, a magyarfaló császár, a régi magyar hadirend megbontásával a végbeli vitézeinket ezredekbe szorította, s amennyire lehetett, német szóra fogta, Zichy János győri vicegenerális a királytól azt követelte, hogy a győri huszárok ezrede kiváltságos és megkülönböztetett ezred legyen, mert a győri huszárság az országban a legnagyobb tekintélyű, a legrégibb és egyúttal a legérdemesebb! Amikor Zichy uram a királynak ilyesmit írt, bizonyára tudta, hogy a tizenhatodik század legkiválóbb huszártisztjei a győri huszárok közül kerültek ki, vagy legalább azok között jó ideig szolgáltak. Telekessy Imre, I. Ferdinánd győztes magyar vezére, Dell Horváth Markó, Szigetvárnak (1556-ban) hős védője, Kiss Farkas, Komáromnak (1594-ben) megmentője, Sándor Ferenc, Székely Miklós, Gregoróczy Vince, Écsy Egyed, Desewffy Ferenc, Korlátovics Jerimos, Horváth János, Bácsmegyey János, Zolthay Lőrinc, Vajda Kristóf, Zárkándy Pál stb., mindannyian győri huszártisztek voltak.

A tizenhatodik század derekán a győri huszárok száma mintegy hatszázra rúgott. Tehát elég erősek voltak arra, hogy gyakrabban kimenjenek a török ellen, S őkigyelmék ki is mentek, még akkor is, ha gyöngébbek voltak az ellenségnél; még olyankor is, mikor a császár az ellenségeskedést erősen tiltogatja. Épp ebben különböztek a várainkban és nyakunkon ülő idegen katonáktól, akik még akkor is vonigálták magukat, amidőn a veszedelem már a körmükre égett!

Az 1546. évben történt, hogy Deli bég nagyobb lovassereggel rabolni kiindult. A törökök egészen a győri malomig mindent földúltak. A győri huszárok kissé későn tudták meg a dolgot. Mindazonáltal - bár Ferdinánd is, meg Salm főgenerális is tiltotta az ellenségeskedést -, kardot kiáltottak, s Bácsmegyey, Horváth és Zolthay kapitányok a rég elvonult török után indultak. A jó huszárok a török nyomokon egyfolytában Székesfejérvárig vágtattak, s ott a város alatt a gondtalan törököt meglepték. Mindössze tíz török menekült meg. Háromszázat elfogtak, a többit meg levágták. S mint akik dolgukat becsületesen elvégezték, zajtalanul hazatértek.

Az 1552. évben a győri huszárok a komáromi naszádosokkal együtt Nádasdy Tamás nádor rendeletére Esztergom alá vonultak, s ott a törökkel ismét szerencsés csatát vívtak. Az ifjú Nádasdy Kristóf, mint huszárújonc, itt ölte meg az első törököt. A szerencsétlen tarfejű pogányt Nádasdy azért vágta le, mert lovát megsebesítette. A zsákmányból, amit a mieink ez alkalommal ejtettek, a királynak is juttattak. Az ajándékokat a sereg megbízására Nádasdy Kristóf adta át.

Az 1556. esztendő a török hadakra sok csapást, sok szégyent hozott.

"Mostan - mondja egyik jelentés - az terek igen megrettent az csillagon, ki mostan támadott!" Jó, hogy legalább az üstökösre kenhették a bajt, különben a szultán alighanem hurkot küldött volna a szigetvári és babocsai szerencsétlen török hadak vezéreinek! A mondott 1556. év nyarán a győri huszárok a pápaiakkal és a devecseriekkel fényes nappal Fejérvár kapui előtt megjelentek, s a kivonuló törökkel négy óráig kemény harcot folytattak. A mieink fejeket vettenek, s a visszavonuló törököt a kapuig űzték. Még a híd alá is bőven hullott a török fej.

Ugyanez évben a győri huszárok még nagyobb emberséget is művelének. Amíg Ali basa a bégekkel Szigetvárt hasztalan vívatta Horváth Márk ellenében, addig Paksy János komáromi főkapitány ügyes kémdiákjaitól megtudta, hogy Esztergom várát a városi lakosságon kívül csak háromszáz török őrzi. (A többit Velicsán bég Szigetvár alá vezette). Paksy János Gall Ádám győri főkapitánynak erre azt ajánlotta, hogy közös erővel lepjék meg és égessék fel Esztergomot. Gall Ádám helyeselte a merész tervet, s azonnal kiviteléhez fogott. Időközben azonban Paksy János súlyos nyavalyába esett, s nagy fájdalmak közt vergődött. Arról szó sem lehetett többé, hogy ő is részt vegyen Esztergom megtámadásában, mindazáltal Paksy a szükséges intézkedéseket becsületesen megtette.

A győri huszárok és gyalogok hajókra ültek s Komáromba jöttek. Győr várát ötszáz fölhajtott parasztra bízták. A komáromi huszárok és naszádosok is csatlakozván a győriekhez, nagy óvatossággal hajókra szálltak, s lefelé ereszkedtek. Lehettek vagy ezren, kiknek jó fele huszár volt. Biz ez pompás kép lehetett! Huszárok gyalog és vízen? Vajon ki látott ilyet? Hát bizony rövid pár óra múlva bebizonyult, hogy a huszárok a gyalogrohamban és a víziharcban is emberül megállták a sarat.

Mivel a törököknek Komáromban mindig voltak jól fizetett kémjeik, bármint titkolództak is a mieink, az esztergomi őrség mégis megtudta, hogy készül valami ellenük. Természetes tehát, hogy megkettőztették az őrségeket. Szeptember hónap 26-án, sötét éjjelen értek a mieink Esztergom alá. A kapitányok és a naszádos vajdák a legnagyobb csöndben adták ki a parancsokat, s néhány perc múlva földrészről és a Duna felől rettentő lármával rohantak az átvágott palánkon át a meglepett városba. Nagy öldöklés és rablás kezdődött.

A város egyszerre minden oldalról lángba borul. A török katonák övéikkel együtt a fellegvárakba menekültek, s így a mieink a várost teljesen földúlhatták. Magát a várat természetesen nem vehették be, mert ágyúkat nem hoztak magukkal, de amit a városban találtak, azt zsákmányul ejtették. A küzdelemben természetesen a mieink részéről is többen elestek. A törökök kezére került a vitéz komáromi naszádos vajda: Izdenczy uram is, kinek fejét vették s kopjára tűzve a Duna-partján földbe szúrták; testét pedig kiveték a ragadozó madaraknak.

Az esztergomi győzelemről Gall Ádám az óvári kapitánnyal értesítette a királyt. Maga Paksy szeptember 28-án levelében az esztergomi támadást a legszerencsésebb győzelemnek mondja. A zsákmányt a katonák közt tartott kótyavetyén megosztották. A királynak egy szép török lovat, egy főtörököt és egy zászlót küldöttek.

Október hónapjában Velicsán bég is megérkezett Babocsánál megvert hadával Esztergomba. A teljesen leégett várost bejárta, s mint Palinai Pál deák írja, az égő üszkökön megesküdött, hogy vagy meghal, vagy kétszeresen visszafizeti a támadást.

Mivel Gall Ádám is meghallotta, hogy Budán Ali basánál széket ülnek a bégek és a bosszúról tanakodnak, elhatározta, hogy az esztergomiakat megtréfálja. A legjobb győri lovasok közül kiválasztott négy huszárt, és egy kitűnő kalauz kíséretében Esztergom alá küldé őket, hogy a törököt megijesszék. A négy huszár örömmel vállalkozott a veszedelmes föladatra, s a kijelölt időben minden gondolkozás nélkül Esztergom felé lovagolt. Négy névtelen huszár indul ellenséges földön át az őrséggel megrakott Eszergom megrémítésére! Ki hallott ilyesmit? Bizony, ha meg nem történt volna, magunk is tréfának vennők. De hát a négy huszár a török lesvetések szerencsés kikerülésével csakugyan Esztergom alá ért, és éjfélkor teljes erejükből dörömbölni kezdtek Esztergom várkapuján. Majd hangos kiáltás között kopjáikat hajigálták a várkapura, mégpedig oly erővel, hogy a kopjavasak a kapuba törtek. Végre a török kapunállók és virrasztók is fölébredtek, és hangosan kérdék a lármás huszárokat, kik legyenek és mi a szándékuk? "Ébredjetek, pogányok - felelék a győri huszárok -, a győri főkapitány van itt mind lovagjával, mind gyalogjával." E szavak hallatára Esztergomban egyszerre nagy sürgés-forgás támadt. Lámpásokat gyújtanak, az egész várost fölverték, s az asszonynépet rettentő jajgatás és lárma között iastól-fiastól biztos helyre terelték. Rövid idő múlva a vár összes ágyúi megszólaltak, s a golyók az éj sötétjében szanaszét repültek.

A négy huszár meg ott állt a sorompó előtt, s gyönyörködött a törökök rémületében! Majd jóéjt kívánva az esztergomiaknak, hazafelé nyargaltak. Virradatkor a törökök is észrevették, hogy egy árva lélek sincs a vár körül. Azonnal cirkálókat vetettek mindenfelé, de biz a mi huszárainkat utol nem érték. Most - jelenti Gall Ádám - a törökök bizonyára vidámabban ébrednek, mint akkor, midőn én vertem fel őket!

A következő évben (1557) a győri gyalogosok és a komáromi vízi hajdúk a győri püspök, Gall főkapitány és Tóth Bálint kapitány vezetése alatt arra vállalkoztak, hogy a sámboki török őrség lovait megszerzik. Április 22-én történt Sámbok meglepése. A palánkot a mieink meggyújtották, s a nagy szélben minden porrá égett. Gazdag zsákmánnyal és pompás kedvvel tértek vissza. A győri püspököt a harci kedv annyira elfogta, hogy április 27-én Nádasdyhoz írt levelét azzal kezdi, hogy immáron ő is vitézzé lett! A sámboki győzelemben különben Tóth Bálint uram tüntette ki magát a legjobban. Őkigyelme az előző évben még talpig vasban ült a pécsi nagy toronyban, de sikerült megszöknie, s most százszorosan visszafizette mindazt a rosszat, amiben Pécsett része volt.

A győriek az ilyen és ezekhez hasonló kalandokkal nevet és szép hírt szerezének. Százszor és százszor voltak szemben a törökkel, s mindig helytálltak. A harc volt a kenyerük és örömük; lélekkel és szívvel katonák voltak. S csodák csodája, a németnek mégsem kellettek! Számukat a császár folyton apasztotta, s helyükbe idegeneket rakott. Hallatlan nyomorúság és szenvedés jutott nekik részül, s hogy éhen ne haljanak, kénytelenek voltak urat ott keresni, ahol találtak. Ki a szabad hajdúságra, ki meg a bujdosó legénykedésre adta fejét.

Amint a győri, úgy a többi végház lovasai is nyakra-főre űzték a merész kalandokat.

Schewrer Rezmán és Pozsgai Zsigmond naszádos kapitány 1546-ban Mehmet basához küldetvén, mikor Esztergomba értek, nagy ágyúzást, puskázást stb. hallottak. A török lovasok fejvesztetten ide-oda vágtattak. A Dunán szerettek volna átmenni; mert - írják a követek - a túlsó parton hét merész huszár száguldozott, s a törököket gyalázkodó szavakkal viadalra hívták. E hét surányi huszár miatt volt a nagy ágyúzás. Mivel a két követ a békesség ügyében jött, a törökök szemrehányásokkal halmozták őket el, mondván: íme, így tartjátok ti meg a békességet.

Az 1549. évben a szegedi szandzsákbég Budára akarván jönni, Dsáfer aga, Musztafa aga, Velythoyog és Mahmut aga stb. elébe mentek. A huszárok azonban rájuk bukkanván, szolgáikkal együtt levágták. Ezek az átkozott magyarok - írja a basa Ferdinánd királynak - Bácsmegyéig kalandoznak.

Az egri huszárok tokányra éhezvén, 1551-ben Buda alá száguldottak és kétezer-nyolcszáz török birkát elhajtottak.

Ugyanez évben a törökök Kaszun bég kardja alatt ezerötszáz lóval Pápa ellen akartak indulni. Rátkay Pál pápai vicekapitány, Bácsmegyey János veszprémi kapitány lovasai és kétszáz győri huszár egyesülve meglepték a törököket s rettenetesen elverték. Rátkay huszárjai négyszáz török lóval vonultak be Pápára! A mieink csak ötven embert veszítettek. A török seregből alig négyszáz ember menekült meg. Azok jó része is sebes volt.

Batthyány Ferenc bánnak a mondása volt, hogy ahol ezer lovon való huszár vagyon, ott hatezer török sem rabol bízvást. A XVI. században huszárjaink sokszor megbizonyították a mondás igazságát.

Verancsics püspök írja 1551-ben, hogy az épülőfélben levő Oláhújvár (Érsekújvár) hős kapitánya: Zolthay Lőrinc 93 huszárjával 400 török lovassal találkozott, akik Mátyásföldjét rabolták. Zolthay egyes-egyedül a törökök elé lovagolt, s fölszólítá őket, hogyha vitézek, harcot adjanak. Én vagyok az a Zolthay - kiáltá -, aki a törököket kopjája eltörése és kardja megvéresítése nélkül soha maga előtt el nem bocsátá!

A törökök semmi kedvet sem mutattak a viadalhoz. Azt kiálták Zolthaynak, hogy majd máskor adnak harcot. Zolthay erre gyalázatos szókkal gyáva vénasszonyoknak nevezé a törököket. Ez hatott. A törökök beleegyeztek a harcba és dandárba állottak. Zolthay ennek módnélkül megörült. Huszonnégy válogatott lovasát a zászló őrizésére a dombra küldvén, ő maga hetven huszárjával a fáradt török csatára rontott. Kemény harc után a törökök zsákmányuk és rabjaik hátrahagyása után megszaladtak. Elesett és súlyosan megsebesült nyolcvanöt török. Zolthay ellenben csak öt embert veszített.

Valamivel későbben, hogy a mieink e szép győzelmet aratták, a hős Zay Ferenc Szolnokról háromszáz lóval kiindulván Kalocsát támadta meg. Kétórai küzdelem után a török őrséget megsemmisítette, s temérdek zsákmánnyal tért vissza.

Az 1569. évben Szücs Gergely egri huszárfőlegény szerződést kötött Forgách Simon főkapitánnyal, hogy Budáról ellopja a leggazdagabb kereskedőt, s ennek sarcán aztán megosztozkodnak. És Szücs Gergely meg is cselekedte ezt. Az 1569. év június 22-én már osztozkodott a Mojzes zsidó-fizette tízezer forinton.

Ilyen és ehhez hasonló kaland annyi akadt, hogy köteteket betöltenek csak, azok, miket a basák és a bégek fölsoroltak. Musztafa basának majd mindegyik levele egész csomó ily kalandot sorol fel. Az 1569. évi november 15-én írta volt például Miksa királynak: "Az tataiak az elmúlt napokban Hamza bég párkányátul 700 ökröt, ismét az győriek Adony párkányátul 2000 juhot vittenek el. Az újváriak Esztergomnál az Dunán által mennek, s az esztergomi juhot elragadják. Az egriek Hatvan kapujára ökleltenek 150 lóval."

Ugyancsak Musztafa írta, hogy az egri lovasok Bács tartományában falukat hódoltatnak, állítván, hogy ezek Egerhez tartoznak. Pedig - írja a basa - "Egörnek talán hírét ha hallották."

Az egri kapitány felesége török varrólányokat óhajtván, az egri vitézek Nagy Szeged és Csongorád közt fogtak ilyen lányokat. Az elfogott lányok - írja Musztafa basa 1572-ben - most is az egri kapitány felesége mellett vannak!

Gabelmann mint szemtanú jegyezte föl a tizenöt éves háborúban, hogy a tatárok két huszárt elfogván, az akkor török kézen levő Győr várába vitték. Néhány nap múlva a két huszár pompás tatár ruhában és lovon visszaérkezett a keresztény táborba. Levágván őreiket, megszöktek Győrből. Efféle eset előzőleg is többször megtörtént. Hisz a szabad hajdúk merészebb legényei volt török gazdáik ruháiban feszelegtek - amint ezt több egykorú levél említi.

Minél ritkábban kaptak fizetést a végbeli vitézek, annál sűrűbben kalandoztak. A szerencse azonban nem volt hozzájuk állandóan hű. Bizony sokszor alig tért vissza egy-két lovas a portyázó csapatból, avagy ahogyan akkor mondották: a csatából.

Forrás:http://209.85.129.132/search?q=cache:-wWcjR_FrL4J:mek.niif.hu/03400/03421/03421.htm+Magyar+husz%C3%A1rgener%C3%A1lisok&cd=10&hl=hu&ct=clnk&gl=hu


Nincsenek listázandó termékek ebben a kategóriában.