Katonatemetés a török világban

A régi harcok borzalmasságairól írunk. Bőves volt az ilyenekkel Magyarország minden szugolya. Közel két századon át nálunk vérrel és könnyel áztatott földet szántottak. A szablya kenyérkereső szerszám volt, s az emberölést vitézi virtusnak tartották. A hadakozók nyomában ezernyi bánat, vész és pusztulás támadt, s a vad küzdelmek visszazúgó szele vihart támasztott mindenfelé. Akarva, nem akarva, mindenkinek ki kellett a maga részét vennie, hiszen mindenkire szólott akkor e mondás: ordíts, ha farkasokkal lakol. Magyarországot félelmes földnek hítták akkor, ahol a füvet kihozó áldott kikelet minden évben új és új küzdelmet támasztott. S az örökös harc, a temetetlen hullák serege megmérgezte levegőnket és vizeinket, a folytonos öldöklés és fosztogatás olyanokká tették a hadakozókat, mintha vad tigristől lett volna születésük.


Mikor a régi idők ilyetén írott emlékeit lapozgatjuk, tágas mező nyílik gondolatainknak. A hihetetlennek látszó dolgot, hogy ember az embernek legnagyobb ellensége, szinte igazolva látjuk. Másrészt azonban örvend a lelkünk, hogy e vad idők immár puszta emlékké váltak. De hát harmadfél század óta megváltozott-e az emberiség? Vajon a régi vadság és az embertelenség barázdáit örökre beszántották-e? Bizony arra fakad a felelet, hogy nem és nem. Irtózva gondolunk a régi harcok embertelenségére, a temetetlen holttestek tömegére, a hamuvá lett falvakra és, városokra, és szemünk előtt áll mindez a jelenben fokozottabb mértékben. S ma is csak úgy vagyunk, mint régen: az ember végre mindenhez hozzászokik...


A XVI. század vitézeinek édesszavú dalosa: Balassi Bálint énekelte volt, hogy elholt hőseinknek koporsója a vadmaradak gyomra; szemfödele meg a virágos mező!


És ez nem költői szóvirág, hanem száraz valóság, amit Balassi Bálint naponkint láthatott s bizonyára látott is. Szó, ami szó, de bizonyos dolog, hogy a török világban az elesett vitézek teteme jórészt a farkasok és a vadmadarak táplálékául szolgált. Sírhalmot nem emeltek nekik: könny nem öntözte kövüket, virág nem került a sírjukra. A harc ugyanis jobbára olyan volt, hogy az elesett vitézek elföldelésére gondolni sem lehetett. A török csaták (csapatok) a királyi végházak tartományaiban kóboroltak; a magyar seregek meg török területen szerezgették a zsákmányt. A szabad hajdúk, avagy szabad legények itt is, ott is leskelődtek prédára. A lesvetés, a száguldás, a kozárolás, a vásárütés, a falvak fölverése stb. mind olyan volt, hogy a küzdelem után még a győzteseknek is sietve kellett távozniok a prédájukkal. Hiszen minden percben fortélytól kellett tartamok; minden percben megeshetett, hogy valamelyik ellenséges végházból segítősereg érkezik és elragadja a nehezen szerzett prédát s véle együtt a dicsőséget is. Tehát nem a félsz kergette őket hazafelé. A próbákon forgott vitézek (a veszedelem e fiai) a félelmet nem ismerték, s egyedül a megszerzett zsákmány biztosítása terelte őket futamó lépésre. Az elesett vitézeket tehát otthagyták. Csak a fegyvereket szedték össze s a ruhát vonták le a halottakról. Ez utóbbi szokásnak az eredménye volt, hogy a török vitézek igen gyakran magyar ruhában jártak, a magyarok meg török kaftánban és bugyogóban feszelegtek. Gabelmann mester, aki a XVI. század végén részt vett a nagy háborúban, kiadatlan naplójában írja, hogy a szabad hajdúk pompás török ruhában járnak.


A győztes csapat tehát, otthagyván halottait, hazafelé száguldott. Az első biztosabb faluban azonban megállapodott, s a bíróra borért üvöltvén, nagy vigasságot csapott, s a zsákmányt kardra osztá. A holtakkal pedig senki sem törődött. Ha a falvak könyörületes népe el nem földelte őket, az útfélen rohadtak éveken át.


Nagyobb küzdelmek alkalmával másféle szertartással is éltek. Tudjuk, hogy az ilyen nagyobb küzdelmek idején a falvak lakói mind elmenekültek. Volt eszük, hogy idejében eloldják a kereket! Hiszen tudták, hogy a légy akkor csíp legjobban, mikor veszni tér. A vitézek tehát nem hajthatták a parasztságot a holtak eltemetésére, így tehát maguknak kellett ahhoz látniok. Ez a temetés pedig imigyen esett meg: a mezítelen holttesteket nagy halomba rakták, s a halmot magyari módra sövénnyel körülfontak, hogy a farkasok és a kósza ebek a tetemeket szét ne hordhassák. Ezzel aztán készen volt a vitézi temetés! Az ilyen katonatemetőt a vadmaradak egész raja lepte el; a sövényen kívül pedig farkascsordák álltak strázsát, várván a jó alkalmat, mikor nekik is jut a prédából. Idővel az ilyen katonatemető fejérlő csonthalommá vált, melyen csak imitt-amott nőtt meg a buja fű.


Az ilyen nyílt katonatemetőt a legtöbb ember rettegő szívvel nézte. Mély hatást különösen éjjel keltett, mikor a holdvilág feljött, s a fejérlő csontok fölött a sötét árnyként ide-oda röpködő madarak láthatókká lettek,


A XVI. és XVII. századi hivatalos jelentések gyakran ejtenek szót az efféle temetőről. Vegyük például a két szikszói csatáról szóló jelentéseket. Mindkét esetben a mi vitézeink arattak itt fényes győzelmet. A második szikszói csatában ezernél több török esett el. A mieink mintegy ötödfélszáz embert (köztük háromszáz huszárt) veszítettek. Az 1588. év október havában kelt hivatalos jelentés szerint az ütközet idején a falvak lakói hat-hét mérföldnyi kerületben mind elmenekültek. Tehát nem akadt ember, aki az elesett vitézeket eltemette volna. Mivel az idő is estvéhez közéjedett, s mivel a győzteseknek még nagy utat kellett tenniök, hamarosan maguk fogtak a szokásos temetéshez. Magas halomba rakták a másfél ezer testet. Aztán a testhalmot sövénnyel körülfonták, s kész volt a temetés! Az elesett hősöknek csak ennyi jutott. De az életben maradottakat bezzeg ünnepelték otthon! Még Rudolf király is halmazával kapta a fejedelmektől a gratuláló levelet. Bécsben és Prágában a császár parancsára minden harang megszólalt, s az ünnepélyes tedeumon az udvar tagjai is megjelentek. A szegény elesetteknek azonban nem harangozott senki sem; értük misét sem mondottak. A halott vitéz nem számított.


Hogy az efféle temetés a XVII. században is járta, azt Kemény Jánosnak s más csatavezető kapitányainknak jelentéséből tudjuk. Még a kuruc-labanc világban sem tettek le e szokásról. Thököly Imre vitézei például a Laborde generálissal vívott csata után a holttesteket magas halomba rakták és körülfonták. "Kiknek halmát - írja a vén Rumy - ma is megláthatod a Miskolc felé menő közönséges út mellett."


Régi dűlőneveink is eléggé hirdetik, hogy az efféle katonatemető nálunk sokfelé akadt. Hiszen hányszor találkozunk a dűlőnevek között a testhalom szóval? A tetemvár, a csontfehér (Csanta-vér), a halotthalom stb. szókon is ilyen temetőt értettek.


Szóval a csatatereken az efféle temetés közönséges volt. A várak, a palánkok és a kastélyok megszállása vagy megszáguldása alkalmával az elesett vitézeknek még ilyen temetést sem rendeztek. Tudjuk, hogy vitézség dolgában mind a magyar, mind a török végbeliek örökké vetélkedtek egymással. S mi hirdette jobban vitézi voltukat, ha nem a legyőzött ellenség tetemeinek sokasága? Ezért a vár körül elesett ellenséges vitézeket a világért el nem temették. A bűzhödt tetemek sokasága, a póznákra tűzött, vagy a bástyákra rakott fejek tömege a várban levők dicsőségét hirdette!


Devecseri Choron András jelenti 1532. október 11-én Bécsbe, hogy a törökök az utóbbi években hétszer támadták meg Sümeg és Devecser várát, de mind a hétszer súlyos vereség érte őket. "Most - írja Choron - Devecser és Sümeg körül kétezerötszáznál több török vitéznek temetetlen teste porladozik."


Hogy a mieink az elesett török vitézeket egyáltalán nem temették el, azt főleg azon kor vakbuzgóságának s türelmetlen elfogultságának kell tulajdonítanunk. A törököt abban az időben a kereszténység legnagyobb ellenségének tartották, s még a legkiválóbb török hősben sem akarták meglátni az embert, a derekast!


A hazai törökök türelmesebbek lévén a mieinknél, azt merték hirdetni: ha különböző hiten vagyunk is, de egy Istenünk van! És ők a kiválóbb magyar tiszteket mindig nagy tisztességgel temettették el. Tudjuk, hogy Ali pasa vitézi módra temettette el Szondy Györgyünket. Musztafa budai pasa maga írja, hogy nem akarta, hogy a nagy vitéznek: Zrínyi Miklósnak a testét a vadmadarak egyék meg. Tehát vitézi módon eltemetteté őt. A hős Thury Györgyünknek a feje került Konstantinápolyba. Megnézte a fejet maga a szultán is, a nagyvezér pedig végigsimogatta Thury György szakállát. A portai követünk jelenti aztán Bécsbe, hogy a nagyvezér Thury György fejét tisztességgel eltemetteté. Íme, ezt tették a törökök három legnagyobb ellenségükkel!


S ha így jártak el azokkal, akik legfőbb veszedelmet hoztak reájok, gondolhatjuk, hogy még több tisztességet juttattak azon magyaroknak, akik jó szomszédságban éltek velük.


A hódoltság korának egyik legközönségesebb szokása volt, hogy a legyőzött ellenségnek fejét vették, s azt a győztes magával vitte. Esztergom 1556. évi fölégetésekor a mieink közül ott veszett a hős Izdenczy István naszádos vajda. Amint Paksy főkapitány jelenté, kopjára szúrt feje még a következő évben is látható volt az esztergomi palánk előtt.


Testét - írja Paksy - már fölfalták a madarak. Közönséges szokás volt az is, hogy a levágott fejeket szalmával kitömték s a várkapuk fölé, vagy a palánkra kirakták. Az 1647. évben a kanizsai támadás alkalmával elesett Hagymássy főkapitány. Ugyanakkor az a kósza hír terjedt el, hogy Zrínyi Miklósnak is fejét vették. Sándor prédikátor megnézte a kanizsai várkaput s azt találta, hogy Hagymássy uram feje ötödmagával van ott! "Horvát formán való üstökös katonák - írja -, hajukat is az szélnek bocsátták."


Az a szokás is járta, főleg a törököknél, hogy a fejeket fentő körül halomba rakták. 1577-ben például Ali fejérvári bég megverte a győrieket. A hajdúk levágott fejeit magával vitte, és "az Bezliaváros előtt egy nagy fentőt csináltatott és az megnyúzott fejeket ott rakatta fel".


E szokásnak a következése, hogy sok jeles vitézünknek másutt nyugodott a feje és másutt a teste. Thury György fejét például Konstantinápolyban temették el, a testét pedig a kanizsai mezőn emelt kápolnában helyezték örök nyugalomra. Zrínyi Miklós testét Szigetvár mellett, fejét pedig Csáktornyán temették el.


Meglepő jelenség, hogy a törökök, ha csak tehették, elesett embereiket szekerekre rakták s magukkal vitték, hogy eltemessék. A Szemcseségben (Szerdahelyen) történt harcokról jelentik például 1539-ben, hogy a törökök, nem törődvén a golyók süvöltésével, a rettentő viharral s a mieink támadásával: a halottaikat összeszedték, s lovakra rakva elvitték. Az 1576. évben Újlaky Sebestyén kanizsai kapitány jelenti, hogy And kastély megszállásakor a törökök négy szekér holttestet vittek magukkal. A többit nem tudták magukkal vinni. Efféle jelentés igen sok maradt reánk.


A tatárok még a törököknél is jobban igyekeztek, hogy elesett társaik testét megmentsék. Nemritkán csak véres küzdelem árán tudták ezt megcselekedni. A holttesteket aztán vagy asztagokra rakták, vagy szalmával fedett faházba hordták, s meggyújtván az osztagokat és a házat, a holttesteket elégették. Ez volt a tatártemetés. Tán legokosabb volt valamennyi között.


Amit idáig a tömeges temetésről mondottunk, az nem vonatkozik a főbb tisztekre és a nevezetesebb vitézeikre. Ezeknek a testét mind a két fél - bármibe került is - megszerezte és otthon temette el. A mi vallásos asszonyaink ugyanis nem tudtak abban megnyugodni, hogy elesett férjeik pogány temetőben pihenjenek. Tehát minden követ megmozdítottak a test megszerzésére. Ez néha könnyen, néha nehezen ment. Az 1554. évben a törökök az egyik csatában Pernezy Egyed kapitánynak a fejét vették. A mieink még a testét sem tudták megszerezni. De Csányi Ákos meghagyta a szigetvári főkapitánynak, Kerecsényi Lászlónak, hogy Pernezy testét - bármibe kerüljön is - megszerezze. Nehéz dolog volt ez, de Kerecsényi mégis véghezvitte.


Ő maga jelenti Csányi uramnak: "Bizony azóta mind érte voltam, és nagy nehezen tevém szerét. Most behozattam (a testét) és valamennyi főnép volt Szigetben, mind az város eleibe küldtem processióval és papokkal. Én magam a város kapuján vártam és itt bent a városban ugyanazon egyházban, azhon szegény Dersffy fekszik, ott temettettem el. Zászlót csináltattam neki, és koporsót rótattam, és felül fekete gyásszal béfedettem."


Ilyen pompával temették el Thury Györgyöt a kanizsai mezőn, s teste fölé szép kápolnát emeltek. Ez a kápolna közel száz esztendeig volt a törökök kezén, de ujjal sem érintették legnagyobb ellenségük sírját. A török kiűzésekor azonban a császári hadak elpusztították. Sok, igen sok síremlék jutott akkor ilyen sorsra. Nagy Szolimán sírkápolnáját (türbé-jét) egy császári proviant tiszt bontotta le, hogy értékesebb részeit elkótyavetyélhesse.


A XVI. és a XVII. században meglep bennünket az a szokás, hogy meghalt főembereinket nagyon későn temetik. Nádasdy Tamás nádorispán például 1562-ben hal meg, de csak 1566-ban temetik el. Kollonits Szigfrid Dunán inneni generálisunkat tizenkét évvel a halála után helyezik örök nyugalomra! Persze, nagy készület kellett a temetéshez. Dolgoztak a címerverök; szabtak a szabók és a zászlócsinálók; róttak az ácsok és a molnárok. Még a kőszegőknek és a kőfaragóknak is elég dolguk akadt. A temetőzászlóra aztán a sír fölé is verses fölírások készültek. Nem is hisszük, milyen jelentékeny összeget fizettek abban az időben a latin versíróknak egy-két strófácskáért. Zrínyi György például a szigetvári hős sírjára készült verses föliratért kétszáz tallért fizetett. (A pénz mai vásárlóereje szerint biz ez sok ezer forintot jelent.) A hős Pálffy Miklós epitáfiumát Maister Paulo Mayr augsburgi szobrász készítette ezerhatszáz tallérért.


Amelyik főtisztünk után maradt némi vagyon, annak örökösei rendesen új temetőzászlót csináltattak. Batthyány Kristóf például Somogyi Andrást bízta meg, hogy Csányi Bernát zászlóját megcsináltassa. Somogyi megrendelte a zászlót. A képíró a zászló egyik felére a boldogultnak címerét és titulusát festé "jóféle arannyal, az mind annak az ő rendi hozza magával". A zászló másik oldalára feszületet és a boldogultnak korát, valamint kimúlásának idejét festé. Ez a temetőzászló négy hét alatt készült el.


Legtöbb kapitányunk és főkapitányunk halálakor temetőzászlónak azt a zászlót használta, amit kinevezésekor kapott. A végbeli szokás szerint az ilyetén zászlókat mindig nagy gonddal őrizték, s ha nem is használták fel temetőzászlónak, mindig nagy kegyelettel őrizték.


Ha a temetésre minden elkészült, kibocsátották az úgynevezett temetőre hívó leveleket. (A temetést akkor temetőnek hívták.) A kitűzött időre minden végház és palánk felküldötte a maga választotta küldöttséget. Ezek a vitézek a gyász jeléül megfeketítették karmazsin csizmájukat, s a kopjáikra fekete lobogót szegeztek. A végbeli kapitányok szövétnekkel kísérték a halottat utolsó útjára.


Hogy némi fogalmunk legyen az ilyetén temetésről, adjuk itt Thurzó György temetéséről szóló egykori följegyzést. E szerint a menetet húsz csuklyás koldus és a deákok a prédikátorokkal nyitották meg. Erre következtek a trombitások és dobosok fekete tafotával bevont szerszámaikkal. Az ország zászlóját Horváth László uram vitte lóháton. Lova arannyal és ezüsttel volt borítva. Most következett négy-négy rendben a lovassereg fekete lobogós kopjákkal. Aztán jöttek a városok és a megyék követei égő szövétnekkel. Őket követték a végbeli kapitányok, ugyancsak égő fáklyákkal. Ezek nyomában haladtak a rendbéli diákok, a nagyságos urak, a főispánok, a grófok, a zászlósurak stb. égő szövétnekkel. Talpig gyászban következtek Sibrik István, ki a boldogultnak arany sarkantyúját, Hermán, aki az aranyos pallosát, s Eszterházy Gábor meg Szentiványi Menyhért, akik fából faragott címerét vitték. Őket követte merő vasban, aranyos szerszámú lovon Balogh Pál, aki a regimentpálcát vitte. Az öreg, fekete zászlót, arannyal írottat, Zoltán Ferenc vitte. A boldogultnak bársonnyal borított főlovát Palinay Miklós vezette. A tafotából készült fekete gyászzászlót Ambruster uram gyalog vitte. Őutána ismét fekete posztóval bevont lovat vezettek. Most hozták aztán huszonnégyen a koporsót. A koporsó két oldalán az atyafiak és követjeik mentek égő szövétnekkel. A holttest előtt mént a boldogultnak fia két atyafia között. Az özvegyet két főúr vezette. A koporsó után mentek Batthyány és Thurzó Szaniszló, Zobor Mihályné, Thurzó Kata és Anna, Ghyczy asszony stb. Őutánuk vonult nyolc-nyolc rendben a feketébe öltözött gyalogság fegyveres kézzel. Bezárta a menetet a szolgák és a községek népe.


A temetés befejezése után a jelenlevők az öreg palotában gyűltek össze, hogy ott megüljék a szokásos halotti tort.


Érdemes megemlítenünk, hogy a török végházak is csapatokat küldöttek nagyobb vitézeik temetésére. Ilyenkor ők is nagy pompát fejtettek ki. Néha az ilyen temetés alkalmával olyan mozgalom támadt az országban, hogy Bécsből kérdést intéztek a budai basához, vajon nem háborúra készülnek-e a törökök?


A XVI. és a XVII. század temetési szokásainak sok-sok ember köszönhette a romlását. Rekkenő hév időben a várak körül és a csatatereken rothadó tetemek mondhatatlan bűzt terjesztettek és meg-rontották a levegőt. Olvadáskor és nagyobb esőzéskor meg a tetemekről lefolyó víz megmérgezte folyóinkat.


Ezekbe különben is mindig sok holttest került. És Magyarország Európa-szerte úgy volt ismeretes, mint a legrosszabb vizű ország. A hivatalos jelentések szerint a katonák - ha a Duna vizéből ittak - úgy hullottak, mint a legyek. A járványos nyavalyák, főleg a döghalál és a hagymáz majd minden évben ellátogattak hozzánk. Ilyenkor, aki csak tehette, "eget változtatott", s a halál elől ide-oda költözött. Mivel vizünk ihatatlan volt, a borivás mód nélkül elterjedt. A katonák, ha módjuk volt benne, torkig buburikoltak a borban. És senki sem tudta őket észre hozni, bár a maguk bőrén tapasztalták, hogy a tobzódásnak termése mindig balszerencse.


A temetetlen holttestek sokasága még más bajt is okozott. A vadállatok mód nélkül elszaporodtak. A farkascsordák például hihetetlen számmal kóboroltak mindenfelé, s nagy károkat okoztak legelő csordáinkban. A hódoltság korában alig akad szarvasmarha farkascsapás nélkül.

Forrás: http://mek.niif.hu/03400/03421/03421.htm#21


Nincsenek listázandó termékek ebben a kategóriában.