Kenyérkosár Balázs

Kenyérkosár Balázs

Magyar krónikáink nem ismerik Kenyérkosár Balázs vajda uram vitézi tetteit. Nem is csoda: titokzatos ember volt ő, ki ha a véletlennek gonosz szerencséje beköszöntött hozzá, nemcsak nevét, hitét, de alakját is megváltoztatta. Legalább kilencszer esett ez meg rajta, s még okos bírái sem tudtak eligazodni a sok néven meg hivatalon, melyet ez világi életében viselt vala. Olyan kalandorféle ember volt ő, amilyen a XVI. században elég találkozott. Nem félte az Istent, egy poltúrára sem becsülte a császárt. Teljes lévén haraggal mindenféle törvény iránt, le-lerázogatta azok terheit válláról. Az ellenséggel szemben erős volt és bátor. Vére hullásáért és hősiességéért egész tarisznyára való írást kapott; noha ő szívesebben vette volna, ha pénzzel rakják meg azt, s nem hitvány betűkkel. A jóban őkigyelme semmi jót nem látott, a rosszban nem talált semmi rosszat. Éppoly vitézi dolognak tartotta, hogy az udvari kamara üres kincstára számára vitt ezüstöt néhány kóborló hajdúval elragadta, mint azt, hogy egyetlen naszáddal kilenc török sajkával győztesen megharcolt.

Rácnak született az istenadta, de, mint annyi sok társa, ő is megmagyarosodott.

Hiába! Magyar volt akkor még a vitézek nyelve! A szomorú viszonyok mellett is élt és gyarapodott a magyar nyelv, mintha csak a XV. század fénye és varázsa ekkor fejtette volna ki végső erejét. Kenyérkosár Balázs különben törökül is jól beszélt, s lefoglalt írásai között egész csomó török levelet találtak. Ez írások nyilvánvalóvá tették, hogy sok előkelő törökkel összeköttetésben állott, s osztályosa volt titkaiknak.

Mint naszádos vajda jó ideig Légrád mellett éldegélt, de háborús időkben megjárta az egész Dunát, s olyan veszett híre keletkezett, hogy ellenség és jó barát egyaránt ész nélkül szaladt hajója elől. Mikor Miksa megvásárolta a töröktől a békét, Balázs vajda szomorúan vezette révbe a naszádját. Immár nem mondhatta, nem kiálthatta - amint a háborúban szokta -, hogy az övé, amit szemmel lát, lábbal nyom. A tétlenség, a végházbelí tőrvény, no meg aztán az örökös pénzhiány megutáltatták szabadságra nevelt úri személyével régi mesterségét. Otthagyta Légrádot, s még balog kezével sem vetett süveget tisztjei felé. Hogy sanyarú sorsán lendítsen egyet, egyenesen Bécsbe ment. Ott már mint Ormanich Iván, két betanított társával az udvari kamarához ment, s elmondá, hogy az oklicsi összedőlt kolostor-templom pincéjében temérdek drágaság rejlik. Mint tisztes ember jól tudja, hogy ezek a kincsek egyedül őfelségét illetik, azért nem is nyúlt hozzájuk. Csak beszéde igaz voltának bizonyságára hozott magával néhány arany- és ezüstpénzt.

A kamara, üres lévén kincses tárháza, mód nélkül megörült a rejtett kincsnek. Azonnal kétszáz tallért adatott Balázs vajdának, azaz most Ormanich Ivánnak, s húsz lovast rendelvén mellé, elküldé a kincsekért. A lovasok el is értek Oklicsba, de Balázs vajda nélkül. Őkigyelme ugyanis hátat fordítván nekik, száraz gégével, tömött erszénnyel nekiment az első csárdának, s kedvére hajtogatta a kupákat. Miután vagy két karika bort magába szitt, úri módra felöltözött, s a németadta szép holdas lován új élet után nézett.

Sok furcsa kaland után Vácra szakadt fel, s aztán Pocsoly Borbély Balázs név alatt révlátó lett. Az volt a dolga, hogy a titkos árukkal evező hajókat meglássa. Balázs azonban háromévi szolgálata alatt egyet sem látott meg. A révlátóság ilyen módon igen szépen jövedelmezett neki, azonkívül becsülete nőttön-nőtt a törökök előtt. A busás jövedelmet azonban fölemésztette a folytonos ivás. Hozzá hasonló ivót még a kilenc iskolákon forgott városi bíró sem ismert. Míg a huzamos ivásnál inasokkal a bor játszott, ő mindig a borral játszott, s józan maradt. Hogy újabb jövedelemre tegyen szert, ő, aki az egész fejérnépet legalább egy egész kontignációval alább becsülte, mint más szegény ember, házasságra adta fejét. Görcs Pannának hívták azt a szerencsés leányzót, kire a nagy hírű Balázs vajda szemét vetette. Három napig tartott a lagzi, s miután torkig itták-ették magukat, Balázs szemefényével elindult a kis faluból, de nem hazafelé, hanem Esztergomba, az ő régi úrbarátjához, a béghez. Természetes, hogy itt tovább ittak. Hogy a menyecskének is legyen valami öröme, a bég hollóköves karkötőket, szép szederjes gránátokat, fehér köves (gyémántos) reszketőket, drága muszlineket rakott elé. Balázsnak a bortól, a menyecskének a drágaságoktól ragyogott a szeme. Az alkut tehát hamar megkötötték; a beglerbég húsz aranyat olvasott Balázs markába az asszonyért. Akik tudósok voltak a dologban, mondották, hogy az asszonynak nem volt kedve ellenére a férjcsere.

A második feleségét - Komjáti Zsuzsit, mondja az egykorú vádoló írás - tizenöt aranyért adta el Balázs a budai janicsároknak; "azonkívül még háromszor nősült odaalá (ti. a hódoltságban), s mégsem vala asszonyember az házánál".

Pocsolyi Borbély Balázs, a révlátó tán tovább is űzi vala ezt a mesterségét, ha véletlenül ki nem tudódik. Balázs vajda nem várta be a törvénylátást, hanem a törökök közé szökött Esztergomba, hol a szandzsákbéggel jó barátságot tartott. Itt tudta meg, hogy a bég ki akarja raboltatni Guta községét. Balázs vajda jól ismerte Guta tájékát, s így a bégnek fölajánlotta szolgálatát. S miután a zsákmány harmadában megegyeztek, elment Gutára, hogy ott kissé körültekintsen.

Guta mezővárosa a XVI. századig nem ott volt, ahol manapság, hanem a Vág bal partján. Mikor Esztergom török kézre került, Guta önkényt meghódolt. A török azonban a megállapított sarcon kívül annyit vett rajta, hogy a város megbánta a meghódolást. A bajon úgy segítettek, hogy közös megegyezéssel lerontották összes házaikat, s a Vág túlsó (jobb) partján - ahol ma van - építették föl. Erre fölmondták a töröknek a hűségesküt, s meghódoltak Rudolfnak. Mindezt Forgách István komáromi főkapitány-helyettes részletesen megírta leveleiben. A török néhányszor megkísérelte visszafoglalását, de a rengeteg nádas és lápság között úgy eltévedt, hogy még a Vág partjáig sem juthatott. Egy alkalommal sikerült egy gutai parasztot elfogniok. Ezt kényszerítették, hogy a lápok között átvezesse őket. De hiába kínozták a szegény parasztot, nem a városba, hanem a legveszedelmesebb lápból lápba vezette őket. Aki ott nem veszett, az visszafordult; a gutaiak meg haldokolva találták meg megmentőjüket a nádasban. (Ezt is Forgách István jelentette.)

Amit a gutai ember nem tett meg, arra vidáman vállalkozott Balázs vajda. Vagy ötven jó török vitézzel megindult a kalandra. Déleste értek a beláthatatlan nádasok tövébe. Amint besötétedett, Balázs vajda bevezette őket a lápok rejtekébe. Egyik fordulónál a lesbe állított gutaiak meg Balázs vad ordítozás között hirtelen a törökökre csaptak. Ész nélkül rohantak vissza a meglepett lovasok, azazhogy rohantak volna, mert néhány ugrás után az ötven lovas alatt leszállt a láp, és elnyelte őket a víz. Akik még vergődtek imitt-amott, azokat csodaszép rendben lekaszabolta Balázs, így állt bosszút a bégen, amiért visszaküldé eladott feleségét. Másnap már ötven török ruháját és fegyverét árulgatta Guta piacán.

Jól tudván, hogy egy ideig nem lesz tanácsos a törökök között mutatkoznia, szekeret vett magának, s két szép deres szabású csikóval a császár földjére ment. A múltak kedvéért most Cserdi Pócos Balázs név alatt állott szolgálatba. S ki élte javát a Dunán töltötte, most szekerével kereste kenyerét. Sok hivatala között ez volt az egyetlen, melyet igazi nevén sohase tudott megnevezni, lévén őkegyelme "obristen-proviantamts-verwalters-furwesens-corporal". Tehát csak szekérmesternek hívta magát. Az volt a dolga, hogy nyúlós, ecetes borokat, romlott, penészes kenyeret s más effélét szállított őfelsége vitézei számára. Szidta is a császárt eleget, amiért ilyenekkel tartja jó vitézeit. Szidta még jobban, mikor harmadfél évig hiába várt zsoldjára. Végre is, hogy segítsen magán, mikor szekerét posztóval rakták meg, megszökött az egész szállítmánnyal. Miután imitt-amott túladott a posztón, Galgócra ment, mivel ott sok régi cimborája kereskedett. Gyakran fölkeresvén a helyeket, hol pincés borokat mértek, borittában elmondott egyet-mást vitézi életéből. Még a posztó elemeléséről sem feledkezett meg. A vidám kalandokat örömmel "hallgatták az ismerősök; sajnos, akadt olyan is, aki elárulta a regélő vajdát.

Egyszerre csak azon vette magát észre, hogy börtönben ül. A község nagy örömmel jelenté felsőbb helyen, hogy aki tucatszámra falta be az öreg bűnöket, s kinek fejére a kamara meg a haditanács ugyancsak öntögették a párlúgot, végre kézre került! Siettek is, hogy kihallgassák a nagy bűnöst. Balázs vajda persze a legtöbb kérdésre nem tudommal felelt. A posztólopást azonban nem tagadta; de szerinte őfelsége jobban megcsalta őt, mert a posztócsomagokra a legjobb s legdrágább szövetek neveit írták, pedig valamennyi hitvány daróc volt. A szegény katonákat akarták becsapni, s őt csalták meg; mert a posztó értékénél jóval többel adós neki a császár harmadfél évi hű szolgálatáért.

További kihallgatásra nem került sor. Míg odafent gyűltek a jelentések s tanakodtak a teendők felől, azalatt Balázs Vajda szépen odábbállt. Ez egyszer nem is kellett magának fáradoznia szökése ügyében. A galgóci vásáron összegyűlt marhatőzsérek meg botoslegények (hajtók) szétszedték a börtönt, s vállaikon vitték ki a "nagy, derék és vitéz Balázs vajdát", aztán lovat adtak alája, s még ki is kísérték a városból. Az ördög apostolainak nevezett hajtók, avagy hajdúk az efféle csínyt nemegyszer megcselekedtek.

Balázs vajda bölcs óvatosságból ez eset után néhány évig mit sem hallatott magáról. Mikor azonban minden elcsöndesedett, Istenadta Nagy Balázs néven visszafoglalta régi birodalmát. Azazhogy ismét naszádos lett. Hol Győrben, hol meg Komáromban szolgált. Rövid idő alatt ismertté tette nevét mindkét városban; mert nem volt korcsma, ahol ő nem verekedett és nem volt kaland, amire ő nem vállalkozott. Kiütvén a hosszú török háború, a dunai hajóhaddal ő is Esztergom alá ment, s itt fejezte be életét. A vízi csatában hősiesen küzdött, de egy golyó elvitte a bal kezét.

Aztán a törökök kezébe került, akik, mint régi ismerősüket, lefejezték. Fejét kopjára tűzték, s Esztergom palánkja előtt állították fel.

Balázs vajda hősi halálát töviről hegyire leírják özvegyei. Öten voltak ezek, s öten kértek vitéz fejük érdemeiért az udvari kamarától kegydíjat! A kamara csak az öt özvegy folyamodásából tudta meg, ki is volt igazában az a Balázs vajda!

Forrás:http://209.85.129.132/search?q=cache:-wWcjR_FrL4J:mek.niif.hu/03400/03421/03421.htm+Magyar+husz%C3%A1rgener%C3%A1lisok&cd=10&hl=hu&ct=clnk&gl=hu


Nincsenek listázandó termékek ebben a kategóriában.