Kolozsvári Grandpierre Endre emlékezete

Kolozsvári Grandpierre Endre emlékezete

Kolozsvári Grandpierre Endre emlékezete

Ezerkilencszáznyolcvankilencig én csak Kolozsvári Grandpierre Emil nevét és pompás regényeit ismertem. Amikor a Móra Kiadó gondozásában megjelentetett Lajoskirály három halála c. könyvet kézbevettem,őszintén elcsodálkoztam, hiszen sem a tanulmányaim alatt, sem később Grandpierre Endre nevével a történettudomány művelői között nem találkoztam. Olvasmányos stílusa és sokoldalúsága feltűnt, de egy un. népszerűsítőtörténelmet író személyiségnek képzeltemőt.1990-ben meghökkentett a Magyar Titkok embléma az Aranykincsek hulltak a Hargitára c. kötet címlapján. Ám ettől kezdve már tudtam, szépírói eszközökkel is dolgozó történetkutató művét olvasom. Azt hiszem, nincsen még egy magyar történetíró, akinél a titok, a titkok, a titkos történetek, a rejtélyek szó annyiszor előfordulna, mint nála. Címben is, szövegben is. Sőt a kiadó nevében is: TitokfejtőKiadó. Mindennek súlyos oka van, jóllehet egy kicsit a figyelemfelkeltés is cél volt. K. Grandpierre Endre nagyon nagy érzékkel és világosan látta, hogy a mi jövőnk azon múlik, a múltunkból erőt tudunk-e meríteni?Őt idézem: "Létükért küzdőnemzetek és sötét erők terepe a világ s elvész az a nemzet, amelynek fiai eltudatlanodva és elközönyösödve szem elől vesztik a sorsukat fenntartó Hazát. Idevág a közszólás: akit az isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét veszi el.Ősi tantétel ez: Elvész a nép, amely tudás nélkül való!" Meg kell kérdeznünk: miféle tudás nélkül? Történelmi tudás nélkül, történelmünk ismerete nélkül, ez a legnagyobb, a legvégzetesebb tudatlanság s a tudatlanság az a szegénység, amelytől a legnehezebb megszabadulni. Ezért vagyunk mi, magyarok mérhetetlen kincsek birtokosai, jajdulóan szegények, mert elorozták tőlünk a legfőbb tudást, nemzetünk igaz történetének ismeretét. A fentiek szellemében rabolták el ezt tőlünk azok, akik ismerték a fenti elvet és vesztünkre törtek. Mert a tudás valóban: lelkek, életek fölötti hatalom. Rajta legyünk, hogy ezt a hatalmat elleneink ne ellenünk érvényesítsék. Ne sajnáljátok ezért drága magyar testvéreink, a fáradtságot és vesződséget, amit etudás megszerzése követel. Fel kell sorakoznunk mindannyiunknak nemzetünk égbekiáltó sorsának, igazának megismeréséreés igazunk megismerésre. Önmagunkért önmagunk épüléséért, hogy kifosztott tudattal ne fél életet éljünk. De ha önmagunkért nem, úgy idegen iga alá vetett népünk millióinak és millióinak a javára és védelmében. Tartsatok hát velünk ebben a felemelkedésünkért folyó küzdelemben, hogy az igazi
tudás birtokában magunk is, mindvalahányan igaz-tudókként állhassunk népünk, hazánk és önmagunk védelmére." Jóllehet munkáimban is többször hivatkozom rá, mégsem annyiszor, mint kellett és lehetett volna. Most e helyről szeretném megkövetniőt, mert a felkészülési iskolánk ugyan más volt,
de a történelemszemlélete alapvetően hatott rám is. K. Grandpierre Endre minden munkájában hangot adott annak a számunkra, magyarok számára fájdalmas ténynek, hogy bennünket sem ezredévekkel ezelőtt, sem a középkorban, sem az újkorban nem szerettek Európa germán, szláv és román népei. Sőt, hatalmas és magában álló kultúránk, egykori erőnk és gazdagságunk okán az ellenszenv nem egyszer, máig nem múló gyűlöletté vált. Legdrámaiabban erről a Magyar faj nagy elárultatása c. (1993) munkájában beszélt. Nem üldözési mánia vagy bujdosói téboly kényszere hajtotta K.
Grandpierre Endrét a magyarőstörténet, a magyar történet rejtélyeinek, titkainak szakadatlan búvárlására, hanem az alvó, helyesebbenaz elaltatott nép felrázása, felébresztése, tettre késztetése. Miközben félreverte a harangokat, kétségtelenül elkövetett túlzásokat is, elsősorban azáltal, hogy szinte mindenütt és minden eseményben titkokat és talányokat keresett, mégsem ítéljük el, mert őmaga mentettette fel magát velünk és általunk: "ha kitűzött célunk teljesítésének megvalósítására nem volnánk képesek, mert ha igaz szándék vezeti azt, aki az igazság feltárására vállalkozik, hogy előbbre vigye a nemzeti önmegismerés ügyéi, az még akkor is elnézést érdemel, ha célkitűzéseit netán nem tudná megvalósítani." A Magyar Hírmondó sorozatában a MagvetőKiadó 1982-ben kiadta Mahmud Terdzsümán Tarihi Úngürüszét, Blaskovics József fordításában és értékelésével, mégsem váltott ki különösebb visszhangot mindaddig, amíg KGE 1990-ben nem írt róla. Aződrámai erejűmegjegyzései és értékelései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1996-ban a lévai Erdem Kiadó által kiadott A magyarok eredete szinte népkönyv lett. A MTA is, Hazai György gondozásában ugyanebben az évben kiadta, nehogy, úgymond, a félreértések és félremagyarázások áldozata legyen a magyar közönség. K. Grandpierre Endre kezdte meg azt a küzdelmet is, hogy ne mondjunk honfoglalást, hanem honvisszatérést, mert ezzel az egyetlen szóval (is) elismerjük az idegenek előtt, hogy a Kárpát-medencei magyar földet erővel elvettük valakitől, márpedig éppen a legősibb magyar krónikásunktól, Anonymustól tudjuk, hogy nem így volt. Az Anonymus titkai nyomában c. (1998) könyve híven tanúskodik erről. De őküzdött a legharcosabban a magyar kalandozó rablóbandák-elmélet ellen is, sőt őmutatott rá először 1993-ban, hogy a magyarellenes mérvadók által eltorzított augsburgi csata valójában hogyan zajlott le. Ifjúsági és verses köteteit nem számítva 24 művet alkotott, én legalábbis ennyit ismerek s ezek hatalmas időt és teret fognak át, a finnugor rokonság-elmélet kritikájától Zrínyi  Miklós meggyilkolásáig, a magyar mondák elemzésétől a királygyilkosságokig. Minden munkájában az igazságot kereste, s ezért nagyon szerette Polübiosz-t idézni: "Nekem is az a véleményem, hogy a történészi munkákban az igazságnak kell a főszerepet játszania, magam írtam le munkámban, hogy miként az egész élőtest tehetetlenné válik, ha elveszti szeme világát, ugyanúgy a történetírásból ishaszontalan mese marad, ha az igazságot eltávolítjuk belőle. Két fajtáját említettük a hazugságnak: az egyik a tudatlanságból ered, a másik a szándékos. Azt, aki tudatlanságból nem mond igazat, megilleti az elnézés, azoknak azonban, akik szándékosan hazudnak, nem szabad megbocsájtanunk.

"Élt a középkorban egy domonkos szerzetes, Girolamo Savonarola (1452-1498), aki Bolognában és Firenzében szakadatlanul prédikált és azt tekintette életcéljának, hogy felrázza az elbutított, ostobává tett népet. Bocsássa megnékem Kolozsvári Grandpierre Endre, ott fenn a csillagok honában, a magyarok Istene paradicsomában, hogyőt, aki annyira nem szerette az inkvizíciós domonkosokat, beleértve Julianus barátot is, most éppen  ehhez a domonkos Savonarolához hasonlítom, de bennem,őt olvasva, gyakran idéződik fel a megszállottan, életét is kockára téve, majd fel is áldozva, prédikáló, igazságot hirdetőszerzetes, akit-mielőtt megölték -a pápa kiátkozott s műveit, megfojtott holttestével egyetemben, elégették. K.  Grandpierre Endre műveit azonban a tűz nem emészti, nem emésztheti el, mert itt vannak velünk. S az általa is nagyrabecsült László Gyula szavait hadd idézzem, akit ugyan egyszer-egyszer megfeddett "primitivizáló rajzai" miatt: "a könyv is valóság; a könyv is éppen annyi, mint egy ember... a könyv: élet". Mindannyian tudjuk, kivált az idősebb nemzedékek, hogy egyszer elmegyünk s csak az marad meg belőlünk, amit a műveinkből az élők  megőriznek.

Bakay Kornél (Elhangzott 2003. szeptember 30-án.)


Nincsenek listázandó termékek ebben a kategóriában.