Simonyi József

Simonyi József

Simonyi (eredeti nevén Simon) József 1770. április 8-án született Nagykállóban, egy magát nemesinek állító családban. Diákéveiben mint nagy verekedő és vakmerő csínytevő keltett feltűnést. Hatodikos gimnazistaként, alig 17 évesen beállt huszárnak. Apja azonban hamarosan kiváltotta a harcias kamaszt, és (büntetésből?) elszegődtette mészárosinasnak Kecskemétre. A makacs ifjú azonban fél év múlva, 1787 végén újra felcsapott huszárnak.

Huszáros kezdet
Simonyi katonaéletének kezdete egybeesett az utolsó török háború kitörésével. Néhány hónapos kiképzés után a hadszíntérre vezényelték az ezredét, a Wurmser-huszárokat is. Az ?öregek? eleinte elzavarták a pelyhedző bajszú fiút az összecsapások közeléből. A tűzkeresztségen 1788. november 11-én esett át, amikor mindjárt egy tekintélyt parancsoló, karddal vágott sebhelyet is szerzett magának az arcára. Miután átvészelte a töröknél is veszélyesebb téli táborozást, az éhezést, az esőt és a fagyot, 1790-ben vicekáplárként fejezte be első hadjáratát. Ebben az évben meghalt az apja, Simonyi pedig csekélyke örökségét huszáros gyorsasággal verte el cifra ruhákra és könnyű lányokra.
Rövid békeidő után 1792-ben megkezdődött a francia háborúk csaknem negyedszázadig tartó korszaka. A jóvágású huszár emberöltőnyi időt töltött a harctereken ? szinte egész férfikorát. Hamar felhívta magára a figyelmet felderítő járőrként végrehajtott bravúrjaival. Például tizenhat huszárjával megtámadott és szétugrasztott egy hatvanfős francia őrjáratot, szabályos párviadalban levágva parancsnokukat. Amikor 1819-ben egy nagyváradi tanárral megíratta életrajzát, Háry János módjára mesélt ezekről az évekről: ?Váratlan tetteinek az ellenség helységeiben oly rémülést szülő híre futamodott, hogy már neve említésére is minden ember rettegett... Csak a szürke lovú Simonyi káplártól félnek, és vele rémülve ijesztgetik egymást.? Vitézségét felettesei is méltányolták: ?káplár létére a brigadérosok asztalánál ebédelt?.
Az 1795-ös rajnai hadműveletek végén őrmesterré léptették elő. A következő év Észak-Itáliában találta: augusztus elején a Garda-tó melletti, menekülésnek is beillő visszavonulás közben szakaszával visszaszerezte az ellenségtől a tartalék tüzérség harminc ágyúját. Hőstette tiszti előléptetést eredményezett: egy ulánusezred hadnagyává nevezték ki.
1799-től újra a Rajna vidékén harcolt. A Habsburgok hadserege egyik vereséget a másik után szenvedte el, a lovasság leginkább a visszavonulás biztosítása során tüntethette ki magát. Simonyi ?diadalai? is csak a veszteségeket enyhítették: fél század ulánusával megmentette a fogságba eséstől két ezred ágyúit és lőporos szekereit, néhány nap múlva pedig utóvédként az előrenyomuló ellenség mögé kerülve okozott zavart, lehetővé téve ezzel, hogy az övéi rendezetten visszavonuljanak.
A vakmerő fiatal hadnagy ezekben az években tett szert egy befolyásos támogatóra új parancsnokának, a német nevű, de magát jó magyarnak valló Wartensleben grófnak, a Blankenstein-huszárok ezredesének személyében. Az ő pártfogásának köszönhetően 1802-ben elnyert egy magas katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet*, 1804-ben megkapta a bárói címet, ugyanakkor előléptették alkapitánnyá, majd 1805-ben kapitánnyá. Rangemelkedésével az eredeti Simon nevet a ?nemesibb? Simonyira változtatta, bárói címéhez pedig a Vitézvári előnevet kapta.
1809-ben Aspernnél a fővezér, Károly főherceg szeme láttára tüntette ki magát; a csata után ő nevezte ki Simonyit őrnaggyá a Hessen-Homburg huszárezredbe. Wagramnál már új beosztásban harcolt: a vereség után ő biztosította a visszavonulást a Thaya folyó hídjánál. Jókai Mór A legvitézebb huszár című regényében így beszélte el a jelenetet: ?Az égő híd közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese, a kétfelől lobogó lángok közt harcolva, feltartóztatá azt addig, míg háta mögött lángba borult az egész híd; akkor az égő gerendákon keresztül ő volt az utolsó, aki átnyargalt a túlsó partra.?
A kulmi csata után 1813-ban alezredessé léptették elő, magas kitüntetéseket kapott a szövetséges orosz, porosz és hesseni uralkodótól. A lipcsei ?népek csatájában? ? mint a regényekben ? egy golyó a szíve fölött levő tárcában akadt meg. A csata után ezredessé (alezredesi előléptetését követően mindössze öt héttel!) ezrede parancsnokává nevezték ki.
A háború utolsó szakaszában végre új szerepkörben mutathatta meg képességeit: győztes hadsereg élén üldözte Napóleon visszavonuló hadait. Utolsó bravúrját 1814. február 20-án hajtotta végre: Lyonnál az ezredével éjszaka átúsztatta a megáradt, jeges Rhone folyót, és rajtaütésével megakadályozta, hogy az ellenség rendezze sorait.
A ?magyar lovasvezér mintaképének? nevezett Simonyi hírnevét vakmerőségig menő bátorságával és villámgyors döntéseivel vívta ki. Fején és testén kardvágások és szúrások tanúskodtak vitézségéről; az emberei, akiket személyes példájával, bőkezű jutalmakkal és drákói büntetésekkel fanatizált, gondolkodás nélkül követték tűzbe vagy jeges áradatba.

Kivégzések békében
A 45 éves ezredes, aki élete nagyobb részét fegyverforgatással töltötte, nehezen talált vissza a békés viszonyok közé. Bécs, Nagyvárad, Debrecen, majd Galícia volt ezrede állomáshelye. Az újdonsült báró igyekezett elfoglalni az őt megillető helyet a rendi társadalomban. Feleségül vette egy magas rangú osztrák tiszt gazdag árváját. A hozományból nagyúri módon élt, birtokot is szerzett főnemesi címéhez az Arad megyei Vadásziban. Két fia született, az egyikük, Lajos a dualizmus idején miniszterségig vitte.
Ezredparancsnokként, nyilván a magasabb katonai képzettség hiánya miatt is, nem tudott alkalmazkodni a békeviszonyokhoz. Kegyetlenségig menő szigora miatt egyre gyakrabban szöktek meg az ezredéből: erre statárium kihirdetésével válaszolt. Anton Freyberger nevű ezredhadbírójában készséges eszközre talált: 1820 és 1822 között tizenkét halálos ítéletet hozott, ebből négyet végre is hajtottak. Előfordult, hogy a rablással vádolt veterán huszárnak a bitófa alatt kegyelmezett meg a magát élet-halál urának nevező ezredes.
A békeidőben indokolatlan szigor híre eljutott a felsőbb katonai hatóságokhoz is. 1823-ban még csak a hadbíró ellen indítottak vizsgálatot, de hamarosan Simonyit is felfüggesztették parancsnoki állásából. Az eljárás hírére Freyberger meghamisította a kihallgatási jegyzőkönyveket és a fogháznaplókat, eltüntetett bizonyos okmányokat ? állítólag ezredese tudtával ?, így a vád később okirat-hamisítással is kibővült. A hadbíró vallomása alapján az Udvari Haditanács az ?óbestert? 1825-ben szigorú dorgálásban részesítette, és hatheti úgynevezett foglár-fogságra (afféle laktanyafogságra) ítélte.
A hadsereget felügyelő Lajos főherceg utasítására azonban a budai Főhadparancsnokság újabb vizsgálatot tartott, melynek végeztével vádat emeltek Simonyi ellen. Azzal vádolták, hogy visszaélt fenyítő jogkörével, törvényellenes büntetéseket szabott ki, befolyásolta az ezred-hadbíróságot, jogalap nélküli halálos ítéleteket hozatott, sőt, végre is hajtatott, visszaélt kegyelmezési jogával, és részese volt az említett okirat-hamisításoknak. A budai hadbíróság 1829-ben a vádakhoz képest enyhe ítéletet hozott: 11 hónapos foglárfogságot szabott ki. A Katonai Fellebbviteli Bíróság azonban 1830 júniusában kétévi várfogságra súlyosbította az ítéletet, valamint megfosztotta a vádlottat a rangjától és minden kitüntetésétől.
A háborús hős számára ez a mellékbüntetés volt a legsúlyosabb csapás, hiszen ezzel katonai becsületét vették el. Az Udvari Haditanács is átérezte ennek tragikumát, s harmincnyolc évi szolgálatára, öt súlyos sebesülésére, hűségére, vitézségére való tekintettel azt javasolta, hogy királyi kegyelemmel töröljék az ítélet becstelenítő részét. A király azonban elutasította a kegyelmi kérvényt, így 1831. április 23-án a napóleoni háborúk hőse bevonult az aradi várba, hogy letöltse a büntetését. 
Volt bajtársai, így a várparancsnok is, tüntetően fejezték ki rokonszenvüket: a ?fogoly? szobáját a várparancsnok lakásával szemben rendezték be, és mindennap vele ebédeltek. A katonai becsület elvesztését Simonyi mégsem sokkal élte túl: 1832. augusztus 23-án, 62 éves korában fogolyként halt meg. Holttestét vadászi birtokán temette el a családja.

Forrás: http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1998/9824/simonyi/simonyi.html


Nincsenek listázandó termékek ebben a kategóriában.