Ajtony vezér

Ajtony vezér

Ajtony  eredete homályban van. Árpád-kori Ahtum neve a török Altyn ,arany' szóból ered. Hogy egy helyi magyar törzsfő vagy kabar nemzetségfő leszármazottja-e avagy az ország más vidékéről helyezte a Maros partvonalára Géza, nem állapíthat meg biztosan. Nem támasztja alá semmi Laskai Osvát prédikációszövegét, amely a "Nyírbe", a mai Nyírségbe valónak mondja. Származásáról a nagyobb Gellért-legenda nem közöl semmit, csupán territóriumát ismerteti, és vidini megkeresztelkedését említi. Anonymus, aki a Szent 'István kori "országokat" vetítette vissza honfoglalás korába, azt állítja, hogy Ajtony  őse a honfoglalás előtt itt lakott Glád volt, ki Vidínből hozott kun-bolgár-vlach segédcsapatai élén ütközött meg Árpád vitézeivel, s ezek Glád (Rév-Galád) közelében verték meg őt. E történet nem érdemel hitelt, amit kétségtelenné tesz az a körülmény, hogy a kun-bolgár-vlach népelemek nem sokkal Anonymus működése előtt, 1186-ban egyesültek a Bizánc ellen fellázadt Aszenida-cárságban. Anonymus tehát saját viszonyait vetítette vissza a honfoglalás korába. Vidin alighanem egy régibb Gellért-legendából került be Ajtony  "ősének" történetébe. Ami pedig Gládnak Galád mellett bekövetkezett vesztét illeti, nyilvánvalóan névmagyarázó kitalálásról van szó.


Ettől függetlenül a Maros és Temes mentén előforduló Glád (Galád) és Gladova (Galadva) helynevek arra mutatnak, hogy s X. század folyamán birtokolt e vidéken egy Galád nevű főember. Bizonyos, hogy honfoglalás után élt személyről van szó, mert a honfoglalás előtti szállásnevek mind elenyésztek, és e "tabma rasa" után népesült be az ország személyneves helynevekkel. Az is bizonyos, hogy a magyar törzsszövetséghez tartozó főember volt, mert Konstantin császár szerint 950 körül az AlDunától északra eső területen magyar törzsek laktak. Csupán az nem bizonyos, hogy Galád vezér Ajtony őse volt, mert Anonymus az Ajtony-nemzetség hagyományait illetően nem mutat tájékozottságot.


Ajtony területén került elő a nagyszentmiklósi aranykincs. Valószínűnek tartom azt a többek által felvetett nézetet, . mely szerint a kincs Ajtony birtokában volt. Amennyiben Ajtony örökjogon jutott hozzá, valószínű, hogy felmenője vagy jogelődje az a "Bojla (Vajla) zsupán" és "Bota-ul (Vata-fi) zsupán", akinek neve a kincs több edényén görög betűkkel és rovásírással felírva szerepel. Bojla (Vajla) és Ajtony rokoni összetartozása mellett felhozható, hogy az AI-Dunába folyó Karas (Karasó) vidékén, Krassó megyében nemcsak Ajtonynak volt szállása; egy Bojla-vojla (ma: Vojlovica) szálláspár Bojla ittlakására enged következtetni. vajla vagy vejla (ma Vajola) falut találunk a Maros felső vízvidékén is egy Szászrégennél torkolló patak fejénél, ami azt a bizonytalan feltételezést is megengedi, hogy Ajtony Maros jobbparti szállásváltó útját tőle örökölte.


E kérdés tehát távolról sem tekinthető eldöntöttnek, de a nagyszentmiklósi kincs rovásírásos feliratainak végérvényes megfejtése még szolgáltathat, olyan ismeretanyagot, ami hozzásegíthet Ajtony eredetének megvilágításához.


Szempontunkból Ajtony származásának nincs különösebb jelentősége. Annál lényegesebb, hogy Ajtony egy olyan territórium ura lett, amelynek Maros, és Temes menti része korábban egy magyar törzsfő alá tartozott, míg Keve és Krassó megye valószínűleg a kabarok lakta dukátus része volt. Keve megyében valaha Tarhos tartotta szállását, Krassó megye pedig nemcsak a XI. század végén állt hercegi uralom alatt, hanem 955 után Zerind és Géza is szállással rendelkezett benne. Török etnikumú lakosságra enged következtetni a Karasó folyónév, mely bolgár-török nyelven fekete vizet jelent. Nogy a névadók a honfoglalás előtt itt lakott avagy a kabarokkal ideköltözött bolgár-törökök voltak, arra ma nem tudunk választ adni. E kérdés megvilágítását elsősorban a régészettől várhatnánk. Sajnos, a Bánát területéről az elmúlt évszázadban rendkívül kevés honfoglalás és államalapítás kori leletanyag került elő. Ez az a terület, amely a X. századi leletek (sírok és mellékletek: érmek, fegyverek, S végű hajkarikák stb.) elterjedésének térképein csaknem üres foltként mered a szemlélőre. Ebből nem következik, hogy a terület lakatlan volt, hanem az lehet egyik magyarázata, hogy a XVII. században betelepített soknyelvű lakosság érzéketlen volt a múlt emlékei iránt, és ha előkerült valami, nem jelentette: (A nagyszentmiklósi aranykincsre is csak azután figyeltek fel 1800-ban, hogy román megtalálói görög kereskedőknek adták el, s ezektől vásárolták meg a bécsi udvari kincstár számára.) Régészetileg a Bánátnak csak az északnyugati sarka jól ismert, ahol a saját múltja iránt jobban érdeklődő magyar lakosság él. A helyi múzeumok felvilágosító munkája nyomán azonban remélhető, hogy előbb-utóbb az egész terület régészeti megismerése lehetővé válik, és Ajtony "országának" népességi viszonyaira is nagyobb fény derül.


Mint alább kitérek rá, történeti adatok alapján csak azt tudjuk valószínűsíteni, hogy itt laktak azok a "fekete magyarok", akiket fegyverrel kellett megtörni. A fekete magyarok kilétének kérdése régi vitája a magyar tudománynak. Komoly érvek


hozhatók fel amellett, hogy a fekete magyarok mögött kabarokat keressünk, akik a "fehér magyarok" hét törzséhez csatlakoztak. Kevésbé valószínű, hogy a honfoglaló magyarokkal szemben így nevezték az itt talált avar kori onogurokat (bolgár-törököket), végül a két álláspontnak az az egyeztetése is lehetséges, hogy a "fekete magyar" összefoglaló neve volt a magyarokhoz csatlakozott keleti népeknek, a keletről jötteknek és az itt találtaknak egyaránt.


Ha a nagyszentmiklósi kincs a fekete magyarok vezetőinek tulajdonítható, a türk rovásírás és a kincs egyes darabjainak Kaukázus vidéki kapcsolatai inkább amellett szólnak, hogy tulajdonosait a kazár-alán-káliz kultúrvilágból eredeztessük, tehát abból a körből, ahonnan a kabarok is kiszakadtak.


A kabarok ittlakása érthetővé teszi, hogy Ajtony a territórium elnyerése után számottevő "fekete magyar" haderővel rendelkezett. Territoriális uralom haderő birtokában pedig előbb-utóbb a territórium önállósulása felé vezet.


Ilyen előzmények után kerülhetett sor István királlyá koronázására, majd az esztergomi érsekség megalapítására. Mindkét esemény gátolta a territóriumok önállósulását, ami Gyulának és Ajtonynak egyaránt célja lehetett. A királyi hatalom nem ismerte el a territóriumokon a regálejogok-gyakorlását, főként azt, hogy a "tartományurak" a só és egyéb után vámot szedjenek, ami nomád szemlélet alapján ezeket illette, ugyanakkor az egyházszervezet dézsmát követelt mindenkitől, tehát Gyulától és Ajtonytól ugyanúgy, mint vitézeitől és népeitől. Kivált a dézsma bevezetése lehetett az a mozzanat, amely mindkét főurat arra serkentette, hogy a görög egyházzal eddig is fennálló kapcsolatát elmélyítse; a görög egyház ui. nem szedett tizedet.


Mint fentebb említettem, a Maros-vidéken Zombor gyula idejében görög misszió tevékenykedett, és templomok épültek. Ha a gyula halálával a misszió alább is hagyott, a felépített görög templomokban itt-ott tovább . pislákoltak a gyertyák, s ez Géza idejében csak erősödhetett.


Prokuj gyula erdélyi szállásterületén, a Küküllő menti székely Szentdemeteren állhatott görög egyház, míg az Ajtonynak juttatott territóriumon Zomborban tehető 166 fel. Gellért nagyobb legendája korábbi előzményekről nem tudva elbeszéli, hogy Ajtony "hatalmát a görögöktől vette, és az említett Marosvárt monostort épített Keresztelő Szent János tiszteletére, apátot helyezvén bele görög szerzetesekkel, az ő törvényük és szertartásuk szerint... Az ott lakó szerzeteseknek pedig a város egyharmada szolgált." Ha a marosvári görög "monostort", melynek egyháza a hozzá tartozó keresztelőmedencés kápolnával Ráccsanád falu római katolikus templomának 1868-ban történt lebontásakor került felszínre, Ajtony építette is, s ő hozott bele görög szerzeteseket, egyháza esetleg már korábban is fennállt.


Komoly szakemberek foglaltak állást amellett, hogy Ajtony nem a görög császár, hanem a bolgár cár felé orientálódott, és nem görög, hanem bolgár-szláv szerzeteseket telepített országába. Ez a vélemény arra támaszkodott, hogy Vidin 1002-ig bolgár kézen volt, s csak ekkor került a görög császár uralma alá. Egy jeles filológus e feltevést azzal támogatta, hogy a bolgár cárság területén kialakított ohridai bolgár patriarkátus egyházainak 1019-i és 1020-i összeírásaiban két olyan helynév fordult elő, amely hasonlít az Ajtony egykori területén levő helynevekhez; a barancsi püspökség kasztrái, templomos váras helyei közt levő, háromféleképpen írt Bisziszkosz ~ Dibiszkosz ~ Dibisziszkosz nevet összevetette a Temes névvel, a belgrádi püspökségből pedig a görögül Aszpron Ekklesziának, Fehér-egyháznak írt helyet azonosította a mai Fehértemplom, szerbül Bela Crkva várossal. Ebből pedig az következnék, hogy Ajtony területének déli fele 1000 táján a bolgár cársághoz és az ohridai patriarkátushoz tartozott.


E tetszetős feltevés elterjedt az irodalomban, és nemzetközi síkon is népszerűvé vált. Korábban magam is elfogadtam, utóbb azonban meggyőződtem helytelen voltáról.


A nézet alapjául szolgáló névösszevetések gyöngéi ugyanis behatóbb vizsgálatnál kiderülnek. A Temes görög neve az Árpád-korban Timészész volt, bár utóbb Timbiszkosznak is írták, ami a Timis név görögösített visszaadása. A Bisziszkosz névnek ehhez nincs köze, de ha a Dibiszkosz változat lenne a helyes, ez sem egyeztethető megnyugtatóan vele, mert ennek. középgörög ejtése Diviszkosz, s ez legfeljebb egy Tövis(k)-féle helynevet takarhatna. Ilyen bizonytalan névalakokra komolyan építeni nem lehet. A fehér kőépítkezésre utaló Fehér-egyház ~ Bela Crkva név viszont annyira elterjedt a középkorban, hogy lokalizálásra nem alkalmas, ugyanakkor a tömeges templomépítkezés megindulása előtt ilyen helynév nehezen alakulhatott ki, mert a "fehér" megkülönböztető jelző más templomoktól.


Hogy a Duna partján levő bolgár püspökségek hatósugara nem terjedt a Száva-Al-Duna vonalától északra, arra felhozható, hogy a Száva szigetén fekvő Szerémvár püspöksége sem rendelkezett filiákkal Magyarország közeli görög egyházas helyein, Szávaszentdemeteren és Titelen. De az Ajtony területén levő ismert görög egyházak, Marosvár és Zombor sem szerepelnek a szomszédos barancsi bolgár püspökség filiái között. Mivel pedig Ajtony a vidini püspökségen keresztelkedett meg, egyházilag nem is Barancs, hanem a vidini püspök alá kellett tartozzék, de ennek filiái között sem találjuk nyomát Ajtony kasztráinak. Valójában a Száva-Al-Duna ugyanolyan egyházi-politikai határvonal volt István király korában, mint 950 táján.


A feltevés legsebezhetőbb pontja az, hogy a forrás szerint Ajtony a "görög", nem pedig "bolgár-szláv" hatalom és egyház felé orientálódott, s ezt a külpolitikai viszonyok teljes mértékben alátámasztják.


István király, nagyapja és apja nyomdokain haladva, uralkodása első tíz évében bolgárbarát politikát folytatott, de ezzel, mint alább kitérek rá, 1008/9-ben szakított. II. Bazileiosz görög császár viszont már 992-ben, a bolgárok ellen indított első nagy offenzívája alkalmával szövetségeseket keresett a bolgárok háta mögött, és követeket küldött a horvát és diokleai szerb fejedelmekhez, megtisztelő címekkel és ajándékokkal halmozva el őket. Valószínűleg 1001-ben indított nagy balkáni támadása előtt került sor rá, hogy az Al-Duna mellett tanyázó Ajtonyt megkeresse. Ajtony ui. a görög hajók számára a Dunánál mindig elérhető volt.


Hasonló folyamat játszódhatott le Erdélyben. Ha a Havasalföld nagy részét a besenyők megszállva tartották is, a görög küldöttek a Dunán a Vaskapuig felhajózva biztos úton eljuthattak Gyula territóriumának központjába, Gyulafehérvárra. Bár nem maradt történeti feljegyzés Prokuj gyula görög orientációjáról, a görög egyház korábbi sikerei Gyula udvarában ezt nagyon valószínűvé teszik, a dézsma bevezetése elleni védekezésnek pedig ez volt az egyetlen legális módja. A krónika szavai szerint Gyula "sokféle módon" ellenszegült István királynak, ami egyaránt jelenti a világi és egyházi reformok bevezetésének megtagadását.


A dézsma 1001-i bevezetése és Bazileiosz 1002-i megjelenése az Al-Dunánál indokolni látszik Gyula ekkor bekövetkezett nyílt ellenszegülését. A Hildesheimit követő Altaichi Évkönyv, amelyből a Magyar Krónika is merített, az 1003. évnél közli, hogy "István magyar király sereggel ment anyai nagybátyja, Gyula király ellen; midőn őt elfogta feleségével és két fiával, országát erővel a kereszténységre hajtotta".


A fenti szöveget a XI. század végi gesztaíró (tévesen az 1002. év alatt) azzal tódítja, hogy Szent István ezt azért tette, mert Gyula "gyakori figyelmeztetés ellenére nem tért Krisztus hitére, és nem szűnt meg a magyaroknak jogtalanságot okozni. Nyugtalanította a Pannóniában lakó magyarokat, és sokféleképpen okozott nehézséget." Ezért István "egész tágas és igen gazdag országát a magyar monarchiához csatolta".


Anonymus megnevezi ugyan Gyula két fiát (Bua és Bucna), de ezenfelül a krónika adatait, hogy ti. Gyula nem akart megkeresztelkedni és "a király ellenére cselekedett", megtoldotta azzal a valótlansággal, hogy István Gyulát egész életén át börtönben tartotta. Végül a bolgár-szláv Keánt és a magyar Gyulát összekeverő Ákos mester 1270 körül azt írta, hogy István a székesfehérvári bazilikában akarata ellenére kereszteltette meg nagybátyját egész családjával, de azután tisztességesen tartotta, mintha atyja lett volna.


Mivel a fentiekre történészek nemegyszer építenek, érdemes az írott hagyományban bekövetkezett torzulásokra rámutatni.


A távol élő német kortárs 1003-ban Gyulát "királynak" (rex) és országát királyságnak (regnum) titulálta, azt sem tudva, hogy ez az ország hol fekszik. Olyanféle bizonytalan címzésről van itt szó, mint magyar kalandozó vezérek, pl. Bulcsu és Lél esetében, akiket nyugatiak rexnek is írtak. Az Altaichi Évkönyvek szolgáltak forrásul a magyar krónikásnak abban, hogy Gyula territöriumát a regnum szóval jelölje, szemben István monarchiájával. Holott Gyula legfeljebb ducatus élére helyezett duxnak nevezhető, aki hűbéri függésben volt a királytól, és kötelmei "jogtalan" megtagadásával vált "hűtlenné".


A másik torzulás Gyula pogányként való feltüntetése. A német kortárs csak annyit mond, hogy Gyula elfogása után országát István a keresztény hitre térítette. Ez megfelelhet a valóságnak, mert Gyula kereszténysége nem terjedt túl saját és családtagjai udvarán; Erdély gyér lakossága pogány volt. A német kútfő szavaiból a magyar gesztaíró már nem Erdély lakóinak, hanem Gyulának a pogányságára következtet. Ez mindenképpen helytelen, mert a "latin" hitűek a görög egyházat nem tekintették "pogányságnak". Még tovább megy Anonymus, aki ugyanazzal a rímes prózába tett mondattal írta le Gyula megtérítését, mint Tonuzabáét! Hogy Ákos mester krónikájában a Gyula székesfehérvári megkeresztelésére vonatkozó XIII. századi betoldás téves, arra elég felhozni, hogy a szóban forgó bazilikát István csak 15 év múlva


kezdte építeni.


A királyhoz hűtlenné váló és a görögök felé orientálódó Gyula ellen István király maga vezetett hadjáratot. Mivel Gyula központja a. Maros völgyében feküdt, valószínű, hogy István a Maros partján, tehát Ajtony tartományán keresztül vonult fel hadseregével, noha feltehető, hogy vele egyidejűleg egy másik sereg a Meszesen át Zsombor észak-erdélyi szállásait közelítette meg.


István hadserege egyrészt azokból az elemekből állhatott, mint a Koppány ellen vezetett sereg (páncélos lovagok és katonai segédnépek, főként berények és besenyők), másrészt a behódolt urak - közte Ajtony - magyar katonai kíséretéből. Mindamellett a tartomány törzsi heiyneveiből nem tudunk olyan messzemenő következtetéseket levonni, mint Koppány esetében, mert István beavatkozásának kevés helynévi emléke maradt.


Gyula ui. nem állt ellent unokaöccse királyi hadának, hanem megadta magát, s így nem került sor vitézeinek szétverésére és szolgasorba taszítására, e nem is volt szükség idegen harcos elem betelepítésére. Gyula tartományában - a Torda megyei Megyertől eltekintve - egyetlen törzsi helynevet találunk, amelynek telepítése jellemző az 1000 körüli harcokra: Berény: a berényeket egy fontos "váras" hely, a Maros-parti Szászváros mellett telepítették le.


István Gyulától elvette tartományuraságot, és családjával együtt Magyarországra hozta őt.


Gyula unokaöccse, Zsombor, szintén behódolt, ő azonban más elbánásban részesült. Mint alább még szó lesz róla, Zsombor téli udvarhelyeit megtarthatta, István a területén levő várat és sóbányát elkobozta. A vár ispánságát a király rokonára, Dobokára bízta, a vár alá Jenő-törzsbeli várjobbágyokat, a sóbányához pedig székelyeket telepített.


Zsombor az Olt-kanyarban levő nyári szállásait valószínűleg elvesztette, ezekét ui. utóbb nem Zsombor leszármazottai birtokolták, mint a Doboka megyei Zsombor falvakat, hanem idegenek. István ugyanakkor - a helynevekből kitetszően - az Oltkanyarb'an is adott szállásokat Dobokának (ma Datk falu), valamint az újonnan behelyezett tartományúrnak, Zoltánnak.


A Magyar Krónikának egy beszúrásokkal megzavart részében azt olvassuk, hogy István az elfoglalt erdélyi tartományba behelyezte rokonát, Zoltánt, akit ezért Erdőelvi Zoltánnak neveznek. Ákos mester Zoltánt összetévesztette István ősével, Zoltával, s ezért írta Zoltánról, hogy ez István hosszú életet megért ősapja (!) volt. Az erdélyi Zoltán és az alföldi Zolta helynevek azonban vitathatatlanná teszik, hogy a két személyt szét kell választanunk, és így Erdőelvi Zoltánt ténylegesen az István király által Gyula helyére beültetett "vajdának" kell tekintenünk. 1003-tól Zoltán feladata lett az erdélyi keresztény térítés támogatása, de főleg a királyi sóbányák sójának leszállítása, Tordáról a Maros vizén le Szegedig, Désről pedig a meszesi Kapun át Szolnokra.


A marosi sószállító út Ajtony tartományán át vezetett. Ajtony, aki valaha a Maros jobb partján váltotta szállásait, s feltehetően a sószállítás biztosítása fejében részesedett a fejedelmi sóból, sőt saját partvonalán maga szedte a vámokat, nem tudott megbékélni az új helyzettel, amely e fontos jövedelmi forrásoktól megfosztotta. Gazdasági ereje csak a házi szükségleteit biztosító legelő- és szállásbirtokon, szolgálónépeken és lábasjószágon nyugodott: "Szilaj lovakból megszámlálhatatlan ménese volt, azon kívül, amit a lovászok ólakban tartottak és őriztek. Rengeteg barma volt, mind külön pásztorok keze alatt, s rendelkezett birtokokkal és udvarházakkal." A mezőgazdaság e kezdeti fokon távolról sem biztosított elegendő jövedelmet arra, hogy a földesúr számottevő katonai kíséretet tartson fenn, mivel pedig Ajtony "vitézek és nemesek sokasága felett gyakorolt uralmat", vagy le kellett építenie magánkatonaságát, az "ajándékváró" vitézek seregét, vagy állandó jövedelmet kellett szereznie.


1002-ben került rá sor, hogy a görög császár elfoglalja a Duna-parti Vidint, s ha nem előbb, ekkor vette fel a kapcsolatot a bolgárok hátában levő magyar tartományúrral. Ajtony rövidesen lehajózott a császárhoz, és Vidin városában, amelyet régi magyar nyelven Büdünnek, mai ejtés szerint Bödönnek mondottak, a görögök szertartása szerint, megkeresztelkedett", ami azt jelentette, hogy egy medencében megmártatta magát keresztvízben, nyilván a császár jelenlétében.


A nagyszentmiklósi kincs görög feliratos egyházi rendeltetésű tálaiból megítélhetjük, hogy milyen drágaságokkal halmozta el a császár új szövetségesét. Bizánci gyakorlat szerint az ajándék zömét drága brokátok és aranysolidusok tehették ki, s e mellé bizonyára valamilyen megtisztelő cím is járult. Így tehát szó szerint kell venni Gellért nagyobb legendájának szavait: "Ajtony... hatalmát a görögöktől vette".


Néhány év leforgása alatt katonai kíséretét és fekete magyarokból álló seregét kellően felfegyverezhette, és eljutott oda, hogy "István királynak nem adta meg a tiszteletet" - a hűbérurat megillető honort -, "bízva vitézei és nemesei sokaságában". Megkísérelte saját területén a királyt illető jövedelmeket magához ragadni: "hatalmat bitorolt a királynak a Maroson lejövő sója felett, vámszedőket és őröket állítva fel a folyó révjein egészen a Tiszáig".


Ehhez járult, hogy székhelyére, Marosvárra görög szerzeteseket telepített, s ezzel utat nyitott a hosszú ideje elakadt görög missziónak.


Gellért nagyobb legendája ugyan azt írja róla, hogy "hét felesége volt, minthogy a hitben nem volt tökéletes", az azonban alig hihető, mert ilyen nyíltan pogánykodó urat Géza ugyanúgy nem tűrt volna meg főnemesei közt, mint ahogy István nem bízta volna rá egy tartomány vezetését. A hagyomány bizonyára azt őrizte meg ilyen formában, hogy felesége mellett ágyasokat tartott. Valószínű, hogy Ajtony ugyanolyan látszatkeresztény volt, mint Géza, s a kereszténység ügyét politikai húzásokra használta fel.


István király, mint Koppány és Gyula esetében tette, ekkor sem várt soká a válaszadással, hanem sereget gyűjtött.


A hadjárat történetét Gellért nagyobb legendája tartotta fenn. Ezt ugyan befejező sorai szerint a XIV. században írták, de szerzője felhasználhatott egy korai legendát is, amely Gellért szentté avatása ( 1083) előtt készült.


Az Ajtony elleni hadjárat időpontja vitatott. Eltekintve attól, hogy a későn összeszerkesztett nagylegenda időrendje megbízhatatlan, még ez a forrás is beszúrja Ajtony legyőzése és a püspökké tétel közé, hogy "miután Szent István a látta, hogy országa a harcoktól megnyugodott, visszahívta... Gellértet a remeteségből. Többet mond, hogy Gellért megválasztását a harcok megnyugvása utáni időben jelöli meg a szűkszavú, XIl. század eleji kislegenda is. A harcok pedig Ajtony legyőzésétől kezdve sokáig nem nyugodtak el.


Szent István nagyobb legendája az Ajtony elleni harcot István uralkodása elején említi, amennyiben István "ifjú'" korában beszéli el a "vezérek" legyőzését Szent Márton és Szent György zászlaja alatt. Az előbbi vezér ui. a Szent Márton segedelmével legyőzött Koppány, az utóbbi pedig a "Szent György segítségével" megvert Ajtony, mint ezt Laskai Osvát kifejezetten meg is mondja. De emellett szól Querfurti Bruno-Bonifác híradása is az itt lakó fekete magyarok megtéréséről, és végül, de nem utolsósorban Gyula részvétele az Ajtony elleni harcban.


Querfurti Bruno, szerzetesi nevén Bonifác, 1003 tavaszán Regensburgból leha2 józott a Dunán a fekete magyarokhoz téríteni, miután ehhez a magyar udvar és egyház engedélyét elnyerte. István nagyobb legendája is megemlékezik "Bonifác mártír" tevékenységéről, mint aki "Magyarország alsó részein" térített, s így- miként fentebb utaltam rá - az általa térített fekete magyarok lakhelye elsősorban Ajtony területén keresendő.


Bruno-Bonifác a fekete magyarok közt először 1003-ban térített, akkor, amikor Gyulát leverték, de Ajtony még nem fordult nyíltan szembe Istvánnal, a magyar udvarnak azonban már tudomása 'lehetett a görög misszió terveiről a Délvidéken. Úgy tűnik, hogy működése abba a versenyfutásba illeszthető be, amely a latin és görög egyház között a határvidék "lelkeiért" folyt.


Bruno-Bonifác, mint azt a Lengyelországban mártírhalált halt pereumi remetékről írt művében elbeszéli, ekkor balszerencsével és beteg vállal kezdte az evangéliumot hordozni", de nem jutott neki osztályrészül a hőn óhajtott mártírkorona. A nagylegenda szerint a nyakán kardtól sérült meg, és tovább élt, míg el nem nyerte a mártírkoronát. 1004 nyarán visszatért Németországba, s a magdeburgi érsek II. Henrik jelenlétében térítő érsekké szentelte. Miután otthonában, a querfurti várban megírta Szent Adalbert életrajzát első változatban, újból Magyarországra jött, s 1005 tavaszától 1008 elejéig tartózkodott itt. Erre az időre esett találkozása István udvarában Bruno augsburgi püspökkel, Gizella másik bátyjával, és hosszabb tartózkodása a kiváltságos helyzetű pécsváradi apátságban. Magyarországról Kijevbe és a besenyők földjére ment téríteni, s 1008 őszén jött vissza Lengyelországba, ahol megírta Adalbert életrajzát második változatban, majd 1009 elején, a poroszokhoz indulása előtt 11. Henrikhez intézett levelében beszámolt róla, hogy egy éve jött el Magyarországról, ahol sokáig hiába töltötte az időt. Azóta tudomására jutott, hogy a fekete magyarokat megtérítették, és Szent Péter első legációja járult hozzájuk. (Azo pápai legátus 1009 nyarán Pécsett szentelt püspökséget!) Hogy a fekete magyarok megtörése nem ment minden erőszak nélkül, azt sejteti az a megjegyzése, hogy "a mieink - Isten bocsássa meg - némelyeket megvakítottak, ami nagy vétség".


Mindebből arra lehet...következtetni, hogy az Ajtony elleni hadjáratra 1008-ban, Bruno eredménytelen második missziója után került sor.


Az Ajtony elleni hadjáratban Gellért nagyobb legendája szerint alvezérként részt vett Gyula is. Gyula az erdélyi tartomány "vajdaságából" történt erőszakos elmozdítása óta Magyarországon élt, és bekerült István kíséretébe, s csak az Ajtony elleni hadjárat és a Csanád vezérrel való vetélkedés után hagyta el a magyar udvart, hogy Lengyelországba menjen.


István nem bízott meg egészen Gyulában, s ezért a sereg fővezérségét nem rá, hanem Csanádra bízta. Csanádról a Gellért-legenda azt állítja, hogy korábban Ajtony udvarában mint igen megbecsült vitéz szolgált, kit ura többi híve előtt a legmagasabb tisztségre állított. Ellenfelei azonban bevádolták Ajtonynál, hogy életére tör. Amikor Csanád neszét vette, hogy élete veszélyben forog, átszökött István király udvarába, s ott megkeresztelkedett. Miután István megismerte szándékát és megbizonyosodott hűségéről, őt állította az Ajtony elleni sereg élére.


Ezzel a népmesei fordulatokban bővelkedő történettel szemben kétségek merülhetnek fel. Az uralkodó osztály felső rétegéhez tartozó Csanád nem lehetett pogány; Géza bizonyára már apját, vagy nagyapját is keresztvíz alá kényszerítette. A legenda előadását az a körülmény sem támogatja, hogy Ajtony tartományában helynevek nem tartották fenn Csanád szállásának emlékét, az egy Marosvártól eltekintve, melyet később neveztek el róla. Erdélyben ugyan találunk két Csanád helynevet (Szászcsanád Balázsfalvánál és Erdőcsinád Maros-székben), de egyik sem Ajtony partvonalán fekszik, és Ajtony bukása után is keletkezhetett.


A legenda XIV. századi fogalmazást sejtető elbeszélésével szemben az uralkodóház családi hagyományaiban otthonos Anonymusnak kell igazat adnunk, aki szerint Doboka fia Csanád István király "unokaöccse" volt. A rokoni kapcsolat fokát nem ismerjük, de a rokonságot támogatni látszik, hogy a Duna bal partján, mely a XI. században hercegi juss volt, három Csanád falu állt a középkorban: a mai Érsekcsanád Baja mellett, Csanád puszta Dunavecse mellett és Csomád, hajdan Csanácl, Vác szomszédságában. Ha az utóbbi névadójául az 1219-ben itt birtokos Csanád nembeli Csanád is számításba vehető (noha ennek birtoklása idején már a Csanádfalva helységnévadás kezdett elterjedni), maga a Baja és Vecse közötti partvonal szintén hercegi szállásváltó útra mutat.


A legenda leírása az ütközetről nehezen hihető mondai elemeket is tartalmaz. Az elbeszélés szerint Csanád seregével átkelve a Tiszán, első ízben Kökényérnél ütközött meg Ajtony hadával. Kökényeér a Szegedről, Csanádra vezető uton, az egykori Marosvár közelében feküdt. A véres ütközetből Csanád megfutamodott; serege visszavonult a Tiszának Szöreg és Kanizsa közötti szakaszáig, maga pedig az utóbb Oroszlánosnak nevezett dombnál vert tábort. Itt Szent Györgyhöz imádkozott, megfogadva, hogy ha győz, monostort alapít tiszteletére. Mikor elszunnyadt, álmában egy oroszlán ébresztette fel, és figyelmeztette, hogy tüstént induljon támadásra.


A győzelem után e helyen Oroszlános-monostort alapította. Ez a legendás alapítástörténet nyilvánvalóan névmagyarázó mondából fakad. A Kanizsa melletti Oroszlános-monostort ugyan az Árpád-korban tényleg a Csanád-nem birtokolta, de ez nem valami álom után kaphatta Oroszlános nevét, hanem azért, mert kapubejáratát kőoroszlánok díszítették.


A legenda szerint az oroszlán által felébresztett Csanád seregével még az éjjel megtámadta Ajtony alvó táborát Nagyőszön, az ellenséges hadat megfutamította, és a vezért saját kezűleg megölte. Mivel Oroszlános és Nagyősz között jó 40 km-es út van, a történet nyilvánvalóan koholt.


Ami a nagyőszi csatahelyet illeti, emellett felhozható, hogy Marosvár és Nagyősz között félúton fekszik Nagyszentmiklós, ahol az Ajtonynak tulajdonított aranykincs előkerült. Nagyszentmiklósnál a Harangod (ma Aranka) folyón, a Tisza mellékágán át kellett kelni. Csábító feltevés, hogy Ajtony a kincset a székhelyéről a nagyőszi táborhelyre való visszavonuláskor rejtette el itt, s mivel maga és a titokba beavatott hívei elestek, a kincs 800 évig a föld alatt lappangott.


A legendában Ajtony története ismert mesemotívummal végződik. A hős - esetünkben levágja a megölt ellenség fejét, és nyelvét kitépve tarsolyába rejti. Midőn az ármánykodó vetélytárs - esetünkben Gyula - a király előtt a diadalt magának vindikálja, a hős tarsolyából előveszi a nyelvet. A gonosz pórul jár, és a megigazult hős elnyeri méltó jutalmát.


Na a mese kerete ősrégi sablon is, a főszereplők történeti személyek, sőt annak az állításnak is van történeti magva, hogy a leleplezett Gyulát "a király úr udvarából kivetették". Történeti tény, hogy nem sokkal ezt követően Gyula elhagyta István királyt, és az ellenséges lengyel fejedelem udvarába szökött.


A hős megjutalmazása is bekövetkezett. A legenda szerint Csanád a királyi udvar és Ajtony udvarának fejévé (princeps) lett. Az első a nádori méltóságot jelenti, ami pedig a másodikat illeti, a legendaíró ilyen szavakat adott István király szájába: "E naptól fogva e várnak nem Marosvár, hanem Csanádvár lesz a neve, és mivel ellenségemet kiölted belőle, ispánja (comes) leszel annak a megyének (provincia), és azt nevedről fogják nevezni; neveztessék Csanád vármegyének minden nemzedék idejében."


Anonymus hasonló módon azt írja, hogy "a király Ajtony várát minden tartozékával adta neki", de az már a megjutalmazott hős mesemotívumai közé sorolható, hogy szerinte a király feleségül adta Csanádnak a legyőzött Ajtony feleségét'


Ha Csanádnak Ajtony helyébe állítása történeti tényként fogadható is el, kérdéses, hogy Csanád mikor, milyen tisztségeket nyert el.


Legvalószínűbb, hogy a király közvetlenül a győzelem után Ajtony egész territóriumának a kormányzását rábízta Marosvár ispánságával. A tartományi berendezés elsorvasztása után Csanád uralma már csak a vármegyére korlátozódott, s ezzel egyidőben kaphatta meg a nádorságot, valamint a megye falvainak és népeinek egyharmadát is, amivel alapítója lett a tartomány legnagyobb magánbirtokának.


István király nem irtotta ki Ajtony családját; az ártatlan családtagoknak megbocsátott. Ajtony leszármazottai, az Ajtony-nembeliek a XIV. század elejéig birtokolták a Maros partján Ajtony-monostorát, továbbá néhány falut a környéken és a borsod- gömöri határon.


Ajtony leverésével lezárultak azok a harcok, amelyeket István a keresztény királyság és a központosítás ellen forduló "tartományurak" ellen vívott.


Maga a tartományi berendezés egy ideig még működhetett, mert a püspökségek beosztása több helyütt követni látszik ennek kereteit. lgy valószínű, hogy a győri püspökség egy Rába menti tartomány keretei közt épült ki. Ha pedig a Csanád vár Csanád nemzetség csanádi püspökség párhuzamossága irányadó, akkor a Győr vár - Győr-nemzetség - győri püspökség analógiája valószínűvé teszi a feltevést, hogy a ' Rába menti tartomány államalapítás kori urának azt a német Győr lovagot tekintsük, akinek utódai a lébényi monostort építették.


A püspöki székhelyek közül még Veszprémben ült egy olyan dux, aki veszprémi várispán volt, de uralma Zalavárra is kiterjedt: Bezprim, s így egy több megyére terjedő territórium élén állhatott.


A tartományuraság hűbéri jellegét csorbította az a körülmény, hogy Csanád, Győr és Hont nem élvezte a tartomány minden várának ispánságát, ill. "feudumát", hanem csak a központi várét, s azt is csupán a jövedelem harmadát illetően, de az sem bizonyítható, hogy az első kinevezettek életre szólóan és átörökíthetően kapták-e, amire a váraknak urukról való elnevezéséből lehet következtetni. Hogy a várfeudum nem vált öröklött birtokká, abban szerepe lehetett annak, hogy Csanád, Győr és Hont a vár körül hatalmas magánbirtokot is kapott, amit utódaira, a Csanád-, Győr- és Hont-nembeliekre átörökíthetett. Ilyen szerephez juthatott később Szolnok is, akinek Szolnok körül volt öröklött birtoka, de szolnoki ispánsága Észak-Erdélyre is kiterjedt. Mivel a szolnoki ispánság az Árpád-korban rendszerint együtt járt az erdélyi vajdasággal, az egyetlen territóriummal, amely túlélte István uralmát, nem lehetetlen, hogy Szolnok egy időben ezt a tisztséget is viselte.


Ha fel is tehető, hogy István uralkodása elején hűbéri jellegű tartományurasággal kísérletezett, a történelmi tapasztalat hamar világossá kellett tegye, hogy a jelentős katonai erőt tömörítő tartományuraság önállóságra csábít, az idegen hatalmak pedig ezt a királyság egysége ellen aknázzák ki. Ezért a tartományokat elsorvasztotta, s székhelyeiket csak mint egyházi központokat tartotta meg.


Forrás: Györffy György: István király és műve, Gondolat, Budapest 1977, 163-176. oldal


Nincsenek listázandó termékek ebben a kategóriában.